Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Alfred Klein: A német szocialista irodalom fejlődése 1918-1933 között
tagban nem más költőtől idézett, mint Kari Brögertől, annak érdekében, hogy a német imperializmus háborús céljaira „a nemzet legszegényebb fiainak" érzelmeit is mozgósítsa. Már ekkor megmutatkozott, hogy feltétlenül a militaristák és junkerek bűntársává süllyed az, aki a szociálsoviniszták pártján áll. A költészeti apologetika e fajtájától meg kell különböztetnünk azokat a megnyilatkozásokat, amelyek mély lelki, világnézeti és művészeti válságról vallanak. Az expresszionista líra megsejti a háborút, Rainer Maria Rilke lírájában és Thomas Mannnál szembekerülünk a kor eseményeivel, de mindennek kevés köze van holmi könnyed állásfoglaláshoz. A Németország melletti és az antanttal szembeni állásfoglalás sok írót és költőt komolyan elgondolkoztat: vajon minek az érdekében szállnak is síkra tulajdonképpen. Igaz, amidőn Thomas Mann „lázas izgalomban" megírja „Friedrich und die grosse Koalition" című esszéjét, akkor természetesen a vilmosi császárságot is igazolja. De a „nagy király" és a háború igazságtalanságát szükségszerűségnek tartja, „hogy beteljesülhessen egy nagy nép földi küldetése". 2 Innen származik Thomas Mann ellentéte fivérével, aki mint a látszólag demokratikus Franciaország híve, úgy tetszik, az egész németségről lemond valami homályos kozmopolitizmus érdekében. Ebben az ellentétben a német irodalom tipikus ellentmondása tükröződik: a nemzeti kulturális hagyományok védelmezése Thomas Mannnál reakciós nézetekkel kapcsolódik össze, a demokrácia megvédése pedig, ahogyan Heinrich Mann-nál látjuk, ebben az időben a nemzeti hagyományok aláértékelésére is csábít és illúziókra a francia állapotokat illetően. A társadalmi és nemzeti kérdés dialektikája fontos kiinduló pont tehát a századforduló német irodalmában fellépő jelenségek megítéléséhez, segít megérteni azokat a történelmi ellentmondásokat, amelyeket a modern német író átél. Thomas Mann 1929-ben üotthold Ephraim Lessing születésének 200. évfordulóját már arra használja fel, hogy II. Frigyes ellenfelét dicsőítse. Lessing nevében megtagadja II. Frigyes utódait, a „konzervatív forradalom" fasiszta bajnokait, akik a forradalom eszményképét elorozták és a reakció táborába hurcolták. Még ebben az évben megírja a Kultur und Sozialismus című tanulmányát, benne arra a felfogásra jut, hogy a német kultúra védőinek meg kell barátkozniuk a szocialista társadalom gondolatával. Thomas Mann nézetét a humanista írók tekintélyes része osztja. Alfred Döblin, Oskar Maria Graf, Leonhard Frank, Arnold Zweig, Lion Feuchtwanger, Carl von Ossietzky, Kurt Tucholsky, hogy csak egy pár nevet említsünk: mindannyian antifasiszták, éspedig abban az értelemben, hogy felismerik: a fasizmussal szemben a munkásosztály a döntő erőtényező. Ez az állásfoglalás viszont közelebb viszi őket a proletárforradalmi írókhoz, így Johannes R. Becherhez, Anna Seghershez, Bertolt Brechthez, Erich Weinerthez és a munkásosztály köréből származó fiatal költőkhöz. A munkásosztály s tágabb értelemben a nép egyre gyakrabban lesz tárgyává az irodalomnak, erről tanúskodik a Mario és a varázsló című novella csakúgy, mint Alfred Döblin regénye, a Berlin-Alexander platz. Még az emberi kapcsolatok széthullásának ecsetelése is egyre inkább a társadalom újjászületésének a reményéhez kapcsolódik. A nemzeti irodalom e döntő mozzanatait a 20. században létrejött új társadalmi helyzetből kell származtatnunk. Nő a felismerés, hogy nemcsak felbomlás, hanem újjáépítés és újjáformálás is folvik. a/a/ átmeneti időszakról van s/ó. A Nagy Októberi Szocialista Forradalmat és a szocialista társadalom építését történelmi kiindulási pontnak fogják fel sokan a német irodalom megértéséhez. Az új történelmi helyzet persze az írók tudatában 'THOMAN MANN: Gesammelte Werke. Berlin, 1955. Bd. II. S. 126.
