Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Alfred Klein: A német szocialista irodalom fejlődése 1918-1933 között

mindenekelőtt a német fejlődés útján világosodik meg. A parasztháborúk óta lezajlott legnagyobb tömegmozgalom, a Novemberi Forradalom, megmutatta, hogy a kapitalizmus és a szocializmus közötti történelmi választás Németországban is napirendre került. A német Kommunista Párt az évek folyamán marxista—leninista tömegpárttá fejlődik, és a szociáldemokráciával ellentétben felveszi a döntő harcot a kapitalista kizsákmányolás és az imperialista háború ellen. Az új típusú párt megteremtése fordulópontot jelent, és ez az irodalomra is döntő következményekkel jár; számos író előtt megvilágosodik, hol van az új Németország megvalósításának biztosítéka. Amikor a német irodalom fejlődésében e döntő mozzanatot kiemeljük, vitába szállunk Lukács Györggyel is, aki felfedte ugyan a német irodalom reakciós jelenségeinek lényeges gyökereit, másfelől azonban az első világháború utáni világtörténelmi tényezőket nem hasznosította következetesen irodalomszemléletében, így pl. a Deutsche Literatur im Zeitalter des Imperialismus című művében nem említi az Októberi Forradalmat és Németország Kommunista Pártját. Ez a tendencia a munka címében is kifejezésre jut, mely lemond az imperialistaellenes erők megnevezéséről. Az életrajzi mozzanatok irodalomtörténeti szemléltetése is háttérbe szorul. Az írók világnézeti és politikai fejlődését nem hangsúlyozza eléggé az irodalmi alkotások megítélésénél, így elhalványodnak azok a változások, amelyek egyes német írók gondolkodásában beállnak a huszadik század folyamán. így nem válik eléggé világossá, hogy a proletár-forradalmi, szocialista irodalom kibontakozása és a polgári írók közeledése a proletariátushoz a 20. század irodalmi fejlődésének legfontosabb eredménye. A marxista irodalom-történetírásnak azonban meg kell mutatnia, hogy a munkásosztálynak már a húszas években van önálló irodalma. Az új vonások eleinte többnyire publicisztikai írásokban, politikai állásfoglalásokban, a reakció elleni szolidaritási akciókban, stb. nyilvánulnak meg. A kapitalizmusból a szocializmusba való átmeneti helyzet irodalmi feldolgozása a húszas években természetesen még korlátozott. Sokan pesszimista következtetéseket vonnak le a munkásosztály ideiglenes kudarcaiból, amellett erősen hat az antikommunista propaganda. Sok haladó író, aki közelébe került a proletariátus történelmi szerepe megértésének, újra és újra konfliktusba kerül önmagával, látván az osztályharc reális adottságait. A progresszív polgári értelmiség a proletariátus világnézetét legtöbbször pusztán közgazdasági elméletként értelmezi, nem látja meg, hogy az az emberarc kimunkálásához segít hozzá. Abból a vélekedésből kiindulva, hogy a marxizmusnak nincs embereszménye, arra következtetnek némelyek, hogy a humanista ideált kívülről kell belevinni a munkásmozgalomba. Ez az elképzelés felmerült már Heinrich Mann-nál is, és ugyanez volt a „Szellemi Munkások Tanácsa" (Rat der Geistesschaffenden) és a „Cél-Szövetség" (Ziel-Bund) alapvető elgondolása, mely utóbbiban az álfilozófus Kurt Hiller irányításával ott találjuk az expresszionizmus egy sor kiváló képviselőjét is. E nézet később is felbukkan a legkülönbözőbb formákban. Említést érdemel Alfred Döblin Wissen und Verändern című írása 1931-ből, amelyet fiatal értelmiségiek tájékoztatására szánt, és amelyben azt állítja, hogy az osztályharc öncélúvá vált és új embertípust már nem tud produkálni. Ezért az intellektuclnek szembe kell szállnia a marxisták „ökonomizmus"-ával, meg kell mentenie a lelkiséget, és ki kel! fejtenie a jövendő szabad embert-nek fogalmát.

3 E nézetek teljesen ellentmondanak a tudományos szocializmus lényegének és forradalmi gyakorlatának, hiszen a szocialista demokrácia megvalósítása egy új, reális * ALPKJBD DÖBLIN: Wissen und Verändern. Berlin, 1931. S. 27. 502 ti