Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Bojtár Endre: A lengyel avantgarde líra fejlődése

költő is, akinek éppen ezt a hadjáratot kell majd tisztán iátnia ahhoz, hogy eljusson a munkásosztály céljainak a megértéséhez. Egyelőre azonban 1920-ban vagyunk, s az eddigi évekre tökéletesen áll az, amit Józef Wittlin, az expresszionista, majd szkamandrita költő 1925-ben egy okos és végtelenül kiábrándult cikkében így fogalmazott meg: „Szabály szerint a világháború két nagy eseményének kellett volna tükröződnie alkotásainak homorú tükrében ... a lengyel állam feltámadásának és az orosz forradalomnak ... Azonban úgy alakultak a dolgok, hogy ez a két ideológia nem úgy jutott el a lengyel szellemiséghez a maga következményeiben, hogy közönyösen elhaladtak volna egymás mellett, hanem mint két rettenetes ellenség összeütköztek egymással ... Lengyelország szabadsága megvalósulásának pillanatában megszűnt érdekes irodalmi téma lenni. A lengyel forradalom több mint százötven évig tartott és végetért az államiság feltámadásával. Az oroszországi fordulatnak viszont, nemzeti jellege mellett, vannak bizonyos nemzetközi jegyei is, melyeket a jövőben kívánnak kibontakoztatni ... Jelenleg Lengyelországban az arany középút elve uralkodik: királynélküliség, köztársaság a nemesi címekről való hivatalos lemondás nélkül, demokratizálódás - gyökeres fordulat nélkül."

7 A Skamander tisztító hullámai A Mloda Polska, a modernizmus csődje már az első világháborút közvetlenül megelőző időben nyilvánvalóvá vált. Három irányzat váltotta fel: az avantgárdé, melyet M. Glowiiíski kifejezésével élve, nagyszámú program-csoport alkotott, a posztszimbolizmus irányzata (a szkamandriták), mely program nélküli ún. szituációs csoportokból tevődött össze, s végül az ún. népi-plebejus irányzat, melyet a legnehezebb körülhatárolni, többek között azért is, mert képviselői hol a programcsoportokhoz, hol a szituációs csoportokhoz tartoztak. Az avantgárdé líra története érthetetlen lenne önmagában. Elsőnek nem is evvel, hanem a posztszimbolista szkamandriták munkásságával kell foglalkoznunk. Két okból. Az egyik, hogy 1920-ig másról nem igen beszélhetünk. Születtek programok, a maguk helyére kerültek az egyes irányzatok, költők formálódtak az események tüzében, de verseket a szkamandriták írtak. Tuwim, Slonimski és Lechoií 1918-ban, Iwaszkiewicz és Wierzynski 1919-ben már kötettel jelentkezett. S ez törvényszerű volt. A szkamandritákat ugyanis elsősorban nem valamiféle politikai eszme fűzte egybe, hanem poétikájuk azonossága. Ezt a poétikát a legáltalánosabban úgy jellemezhetjük, hogy alapjául a valósághoz való közvetlen viszony szolgált. A világot, az életet harsogva igenlő költészet épp ezért volt program nélküli. A Mloda Polska tömeg felett álló, a művészet szentélyébe menekülő költőjének a helyébe most a tömeggel egybeolvadó, „egy a sok közül" énekese lép: „Nem akarok élenjárótok lenni, Szívesen olvadok a tömegbe, Ultimus inter pares leszek, Qyertek, gyertek, ó, ti különböző, sokszínű összes mai emberek I" (Tuwim: Poezfa. I. 118.) 7 )6ZKV WITTI.IN: Inwcntarz kultury narodowej. (A nemzeti kultúra leltára.) Skamander 1925. V. evf. 38. sz. 80.