Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Hídvégi Jenő: Hernádi György

kációs határokat, a szeretetet szomjazó különféle emberek között, a táborban is mindenkit magához ölel, és elsősorban az „egyszerű emberek" felé fordul, azok felé, akik nem voltak „hitek mártírjai", akikkel a legnehezebb megértetni apokaliptikussá vált sorsuk értelmét. Nem voltak különös vétkeik és nem voltak különös érdemeik. Egyszerű emberek, feleséggel gyermekkel, Apró örömökkel és apró bánatokkal És elhurcolták őket. És jajgattak az ártatlanok ijedtségével.. . Tartalmi-eszmei elmélyülést érlelnek költészetében a rettenet hosszú hónapjai: Szobánkban négyen fekszünk betegen, A napfény csókolja a falakat, Fecskék repülnek be az ablakon, Álmok lengik körül az ágyakat Üzen az élet, röpít a remény Fánkról, szilvásgombócokról és különböző rétesekről álmodoztunk, Valaki a tejszínhabos tortákat is megemlítette, De a józanabbak köztünk gúnyosan vigyorogtak És az éhség trombitált a gyomrunkban Egy szerencsétlen nemzet aljas pribékjei játszottak az életünkkel Rímei még a szokottnál is jobban megfogyatkoznak. Az infernó mélyét idézni, és a szörnyűségeket hatásvadász metaforákkal kifejezni, ütemes rendbe szedve, s olcsó zeneiséggel telíteni a sorokat — visszataszító lett volna számára. Feszes egyszerűséggel szinte tőmondatokban jelzi a mondandót, s helyesen állapítja meg róla írótársa és barátja, Frank László, hogy a próza száraz és penészes kenyerét vetette oda Phöbus és Apollo oltárára, hogy ezzel a puritán dísztelenséggel áldozzon a meggyötörtek emlékének. Micsoda ellentét az avantgarde-lobogás elhamvadt ifjonti tűzijátékait a pőre sorokkal összevetni: Zörgő csontjaimat áztatom a napsugárban, Körülöttem megcsonkított hullák ... A gáz, a tűz elvonul felőlünk De örökségünk egy megbénult világ. Sehol egy gyerek, sehol egy nevető arc. Aki bízik még a holnap emberében, Betakarja sebeit és szégyelli magát. Hibátlan ívelésű kis verse, a már említett Különböző határok c, emigrációja mérlegét vonja meg. Dachaui versei a pokoljárás rettenetét idézik és a reménységet, a bizalmat „a holnap emberében", abban hogy feléled, magához tér a „megbénult világ".