Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Jordáky Lajos: Korvin Sándor
A franciák számára a háború tette időszerűvé a moralista Montaigne-t, a feléje fordulás új számvetés jele az új történelmi fordulatban. A francia szellemiség „szilárd pontokat keres", hogy azokból „holnap új lendületet" vehessen. Ez azonban nem múltba temetkezést jelent, ellenkezőleg a „múltat is minduntalan élővé varázsolja", hogy menekülés helyett fegyverül szolgáljon. Korvin is ezt a „szilárd pontot" keresi Montaigne gondolataiban. A Tartuffe-probléma is azért izgatja fantáziáját, mert a mi korunk képmutató s ugyanakkor démonikus figuráira keres irodalomtörténeti hasonmást. Pierre Brisson felfogásához közeledik, aki szerint Tartuffe alattomos és cinikus, elvetemült és démonikus, nem nevetséges, hanem félelmetes fickó. Korvin sejtteti, hogy Európa katasztrófáját az ilyen démonikus Tartuffe-szerü figurák okozzák és mélyítik. Irodalmi tanulmányaiban azonban legalább annyira érdeklik a modern realizmus kérdései, mint a régi századok realizmusa. S az elbeszélésről írva nem véletlenül fordul Maupassant, a „novellának Boccaccio óta elismerten legnagyobb mestere" felé, akit akkoriban már alig-alig olvas valaki, mert a közönség a regény felé fordul mind erőteljesebben. Maupassant-t idézve fel, a realista novellát szeretné valamiképp feltámasztani. „Ma, amikor a novella szép és igényes művészete a törekvőbb és sikeresebb műfajok mögött lemaradva, hovatovább az írók magánügyévé árvul, Maupassant úgy áll előttünk, mint egy tökéletes forma megteremtője, amely egyéni életmüvén túl, az irodalom történetének egy ritka szerencsés pillanatát is őrzi." Említettem, hogy a régi Gide-élmény halványult valamennyit Korvin szemléletében, amelyben most jut diadalra Aragon realizmusa. Aragon a mai irodalomban „a fiatalság", akinek „művészete csupa újság és meglepetés, egyénisége csupa elevenség, hetykeség és érzékenység, ő maga a szikrázó, alkotó kedv". A költészet iránti rajongás üt ki még egyszer Korvinból, amikor Aragonról ír. Mert Aragon ifjúságának titkát abban látja, hogy „elsősorban költő, költő és megint csak költő", aki azonban fölényes biztonsággal kezeli az összes formákat. Nem lenne érdektelen ennek a Korvinesszének a megismerése, mert szintetikus képével megismertetné a nálunk csaknem ismeretlen Aragon művészi fejlődését a második világháborúig... Korvin Sándor, ez a sokat szenvedett - éhező és üldözött - költő rengeteget olvasott, ember feletti energiával szívta magába az emberi alkotás kincseit. Pillantsunk be csak a háború előtti olvasmányaiba, a már előbb említett tanulmányai és fordításai mellett. Plato és Valéry felfogását tanulmányozza a költészetről, Montaigne és Rousseau, Racine és Molière, Diderot és Montesquieu, Fénélon, majd V. Hugo és Rostand, Stendhal és Balzac, Vigny és de Maistre meg Renan. Taine és Sainte-Beuve, szimbolizmus és naturalizmus izgatják. De még szenvedélyesebben a huszadik századot formáló írók: Jammes és Péguy, Renard és Guéhenno, Sartre és J. Romains, a kommunista Elsa Trkűet, A. Champon, E.Dabit, J.Vallés, M. Aymé és J.Cassou. Közben Ortega könyveit olvassa (Don Quijote nyomában; A szerelemről), Thomas Mannt és Gorkijt. Maeterlinck-verset akar, Benjamin Constant-tanulmányt kezd és Marc Bernardregényt tervez fordítani. Egyszerre ragadja meg klasszicizmus, nemesen értelmezett régi szabadelvűjég és szocializmus. Van Gogh leveleit olvassa s kis füzetlapon rögtön meg is jegyzi: „Jellemző művészi alázatára, hogy Millet-t és Delacroix-t másolja vagy Manet-és Daumier-rajzokat fest meg". S tovább olvasva I leveleket új megjegyzéseket tesz: „Mint minden igazi nagy muvés ^ Van Gogh is filozófus, az élet nyitott könyv előtte, a természet titkait betu/i. bölcs és szomorú együttérzés fűzi az élők világához; mélyen együttérez a kozmikus
