Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Ferenczi László: Szocialista művészetszemlélet a II. Internacionálé korában
az 1919-es Tanácsköztársaság népbiztosának a nevét azok is ismerik, akik a kritikusról, publicistáról talán nem is hallottak. Pogány József, a publicista, egyaránt foglalkozott kül- és belpolitikai kérdésekkel, valamint tudomány- és művészettörténettel. Nem csupán arra a húsz tanulmányára, amelyet 1919-ben, Emberek és korok elmen kötetbe foglalt, érvényes az előszó megállapítása, hogy „egybetartja őket szempontjuk egysége, a mögöttük álló világnézet, a kutatás és megítélés módszerének változatlansága — a marxizmus", 24 hanem egész életművére is. Ez a marxizmus ugyan a csődbejutott II. Internacionálé marxizmusa, de olyan ember interpretálásában, aki nem sokkal az I. világháború kitörése után már felismerte a csődöt, aki 1918 őszén az előbb fenntartás nélkül tisztelt Kautskyt élesen bírálta az Októberi Forradalom ellen írt könyve miatt 24 ' 3 , és aki az 1918 — 19-es polgári forradalom idején szociáldemokrata létére is, lehetőségei szerint, védte az üldözött kommunistákat, és aki 1919. március 21. után nemcsak a Tanácsköztársaság következetes híve lett, hanem az emigrációban leninistává és a III. Internacionálé harcosává is vált. Harminckétéves korában, 1918 őszén írta — tudomásunk szerint — utolsó irodalmi kritikáját, tehát abban az életkorban, amikor egy kritikus általában beérik. Csak sajnálni lehet, hogy leninista korszakának felismeréseit az irodalomkritika síkján nem alkalmazhatta. Pogány József irodalomtörténészi-kritikusi munkásságát alapvető felismerések, úttörő jellegű kezdeményezések és súlyos hibák, kirívóan helytelen értékelések egyaránt jellemzik. Első kritikája 1906-ban, húszéves korában, jelent meg, az utolsó 1918-ban, kritikusi pályája azonban lényegileg 1914-ben már lezárult, mert az I. világháború idején főként politikai cikkeket, haditudósításokat és útleírásokat írt, és ezekben az években írta az 1919-ben bemutatott Napóleon című drámáját is. A kevés számú kritika, amire ideje maradt, azt tanúsítja, hogy korábbi, gyakran merev nézeteit árnyaltabbá tudta tenni, felismert olyan jelenségeket is, amelyekre előbb nem figyelt fe'. „A társtalan magányosság talán sehol sincs annyira rideg erővel ábrázolva, mint a ma legnagyobb német regényírójának, Thomas Mann-nak a regényeiben" — írta 1916-ban Balázs Béláról szóló cikkében, amelyben felismerte azt is, hogy az új magyar irodalom talán legezoterikusabb jelenségének írói működésében és életében döntő változást jelent a / élek a háborúban című könyvecske. „A költő találkozott a tömegekkel." 25 Pogány jelentőségét a magyar kritika és egyáltalán a magyar gondolkodás történetében akkor érthetjük meg igazán, ha kortársaival szembesítjük. A nála alig néhány évvel idősebb Babits, Kosztolányi és Juhász Gyula ifjúkori levelezésében a vissza-visszatérő filozófus-eszményképek Carlyle és Nietzsche, majd 1910-ben Babits Bergsonban tiszteli a „szabadító"-t. A történettudomány és a szociológia fejlődése következtében azonban a század első évtizedében e két diszciplína iránt érdeklődők már nem kerülhették ki a marxizmust. Dózsa György életrajzírójának, a társadalmi kérdések iránt igen érzékeny, egyébként idealista szemléletű Márki Sándornak Történei és történetírás címen 1914-ben megjelent könyve világosan tanúsítja ezt. Mint tanút idézzük: „Marxszal a magyar közvélemény már negyven éve foglalkozik, azonban inkább társadalmi, mint történelmi felfogása érdekelte. Tudományosan csak a Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század megalapítása után lett u Iimberek és korok. Bp. 1919. 5. ,4/ ' POGÁNY JÓZSEF: Kautsky: Die Diktatur des Proletariats. A tudás, 1918. 6. sz. " POGÁNY JÓZSEF: Balázs Béla: Lélek a háborúban. Népszava, 1916. május 18.
