Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Tálasi István: Barta Sándor
A barmok rubintos szemeiket áthimbálták az erdők kerítésén. Itt lakott az árbóctalan város. A horizonton épp akkor vonultak el a zöldszemu zsiráfok. Nagy háromszögek alatt, elsüllyedt ablakokból maszkos emberkék fürtösödtek az értelmetlen éjszakába. Dombok felől egy kipukkadt trombita zengett a sonkátlan kémények felé. Olykor lampionok sompolyogtak fel piros szemeknek. Dárdás emberek felszúrták a tolvajtalan utcákat. Egyhelyütt lobogott a tágszemű templom, Máshelyütt az asszonyok a muzsikaóriás kocsmák elé bárgyították meztelenségüket. .. (Mese a patikusról) Nyoma sincs ezekben a sorokban a régi Bartát jellemző „idegsokkos" rándulásoknak. A nyelv - legalábbis ami a mondatszerkesztést illeti - simább folyású lett, a képek pedig ömőlnek-patakzanak. Kusza asszociációk hajtják, áramoltatják őket. Azokat pedig valami lidércálomszerü nyomás. A világ elviselhetetlenül bizarr, kaotikus, lidércszerü lett. De nemcsak ilyen lidércálomszerü áramlás van ezekben az írásokban. Van egy másik áramlás is, ellentétes irányú. Barta minden meséjében felléptet egy-egy hőst, aki rendet akar teremteni, felkerekedik az új világ felé, s embertársait is magával akarja vinni: a patikus, együgyű Zacharias, a menetelő ember, a nagyhasú asszony, s az „indulókról" szóló mese hőse. A forradalmárok, de még inkább a messiások rokonai ők. Meg akarják váltani a világot, az emberiséget. A kötet még a Ma kiadásában jelenik meg, 1922-ben. Abban az évben — Barta Jaj című, jeremiádai hangvételű verséből idézve: a világ legelvetemültebb esztendejében -, amikor a háborút követő forradalmi hullám világszerte alábbhagy, a fiatal szovjetköztársaságot pedig éhínség fenyegeti. Kassák ebben az évben mond le végképp a tömegekről és a forradalmi pátoszról. Barta nem tud lemondani róluk. Mestere a folyóirat 1922. évi májusi számában, Mérleg és tovább 29 című cikkében fogalmazza meg véglegesen, az aktivisták új, az 1918/19-estől immár lényegesen eltérő programját. Barta most már nem követi, az önelvű művészi forradalom nem nyugtatja meg szociális lelkiismeretét. A következő számban búcsúzik. Férfias elszántsággal. Búcsúcikkének címe: Merre. 30 Világosan kijelenti merre akar, s merre nem akar továbbhaladni: „Különbséget kell tenni azok között, akik az új kor igéit fejezik ki szuggesztív, esetleg szép (művészi) formában, és azok között, akik szép formákat fejeznek ki. Az új művészeti mozgalmak nagyrészben a l'art pour l'art elleni állásfoglalással kezdődtek, ma kevés kivétellel visszakanyarodtak egy, a réginél is speciálisabb és formalisztikusabb l'art pour l'art-ba. Miért? Mert „az új művészeti mozgalmak nagy része nem tudott több lenni művészi mozgalomnál..." Ismét új tartalmakat kifejező mondanivalót sugárzó, szocialista művészetet hirdet. „Fgy szisztematikus, kevés primadonnasággal járó szocialista ncvelómunkáról van szó, és bizony nem egy kizárólag kényelmes, bármikor elkezdhető és abbahagyható új izmusalapftásról" - olvashatjuk egy 1922 novemberéhen megjelenő felhívásában. Ahol ez a felhívás napvilágot lát: új folyóirat, az Akasztott ember. 31 Barta lapot indít, hogy hozzáfoghasson a munkához. A folyóirat groteszk, meghökkentő címe a költő " M/ í^ w , jeKyzetet Ma, 1922. 7. tz. 47. • A lap eltő tzáma 1922. november 1-én jelent 136
