Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Kovács Győző: Fábry Zoltán és az expresszionizmus

Háborúból „visszabukottan", vesztett hittel, emberben csalódott gondolattal ismeri fel Fábry Zoltán a mégis lehetőségét: a háborút átélt ember emberré válhat ismét, az elállatiasult ember újra átélheti az emberré levés boldog, felmagasztosuló és felmagasztosltó pillanatát. Új élet, új történelem, új erkölcsi rend — az emberirodalomé kezdődik most el. Persze, Fábry Zoltán 1922-23-ban mindezt még ennyire világosan és egyértelműen nem fogalmazta meg. Az irodalom mai életproblémái: csupán jelzik az igényt ennek megfogalmazására. Aíű/-ságot és életproblémát jeleznek. Most azonban még együtt és kaotikusan kavarog az Ady-hatás az expresszionizmussal, a Narcisszosz-motívum az emberirodalom hangjaival, az isteni méretűvé felnagyított ember képe a reális társadalmi lényével, s néhol már ott bujkál az az igény, melyet később fog majd határozottan valóságirodalomnak nevezni. De a csírák már itt kitapinthatók, felfedezhetők, nyomon követhetők. Sőt, nemegyszer csak évek múltán érthető meg, mire is gondolt az író voltaképpen az indulásnál, hiszen például az isteni mérték, a teremtő írói törekvés programszerű hangoztatása — csak később, az évtized végén, sőt a 30-as évek kezdetén kapnak reális mértéket. Ha a csírákra tekintünk, s ha Fábry irodalmi indulására figyelünk: óhatatlanul fel kell fedeznünk, hogy az expresszionizmusra hangolódásában fontos szerepe volt annak a sajátos közösségi élménynek, amelyet a háború teremtett meg: „Együttes élmény, együttes csalódások, együttes vágyak soha máskor nem kovácsolhattak így eggyé régi ellen támadó generációt, mint az elmúlt nagy világégés ezt a mait. A túlfeszített akarat, a becsületes kötelességvállalás nem az igazságot eredményezte, de a megélt nyers valóság útján a hazugság merev falába ütközött. A megcsaltak kórusa a gyűlölet átkát szórja mindenre, ami idevezetett és dacos tekintetével a tiszta érintetlen jövő felé fordul, hogy a vágyak csendes imáit és a tervek és álmok óriási távlatait vetíthesse maga elé. A háború utáni irodalom útját titáni erővel jelöli ki Unruh: a pokoli rontás, a tűz és vérfürdő legyen az intő példa, a nevelő és szabadító erővel rántja le az emberről a véres köpenyt, az iszonyat szorító köntösét és a meztelen embert az éltető nap fényébe állítja: a szeretet, a jóság tisztítótüzébe." Fábry Zoltán igénye azonban világos, s ennek kristálytisztán ad hangot, már 1922-ben (éppen Az irodalom mai életproblémáiban): „A mai irodalom az utcára, az emberek közé akarja vinni emberszabadító egyoldalúságát: A lelket. Fenntartás nélkül, vad fanatizmussal csak a célra menetel. A nyílegyenes akarat a nagy küzdelemben, súrlódásban annyira elég, hogy súly nélkül zuhan a cél előtt a földre, és az eredmény: a másik ember, a testvérember lelkének elérése kimarad ... Józan pillanatában észreveszi ezt a hibát és átcsap a másik végletbe: csak az utcát látja és az akaratot: a közösséget." 4. Mint említettük már: 1922-ben nem is a Narcisszosz-motívum van jelen, hanem inkább az a csodálat, amellyel a megtalált, az önmagára talált emberre tekint. A Fogoly (1923) című Fábry-írás éppenséggel az expresszionizmus jelenlétét is bizonyítja, s annak ad kifejezést: mily nagy az ember, mily nagy boldogság ennek felisyérrel (ez különösen radikális hangú vers, mely a proletárt idézi már 1922-ben), Epilógus: es mégis élni jó című verset vagy a Tómeg I c. kótetben található A költő, „Én", Képeslap egy tábornoknak, Halálharang, Riadó, Májusok, Tömeg I vagy a Kassákra nagyon emlékeztető ieríikiáltás 1923-ban című költeményeket, vagy a Mulat a múlt-at stb.