Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Kovács Győző: Fábry Zoltán és az expresszionizmus
mérése, mily nagy értéke van ennek szemében; de még nem döbbent rá a mindezzel járó roppant feladatok súlyosságára is. „így érezte ezt a fogoly. Lelépett az útról és a zöld pázsitra állt. Isten volt. Egy pillanatra kérni, hallgatni, beszélni tudott. Parancsolni és teremteni. Lábával dobbantott és hangok jöttek ... A hatalmas Gulliver állt ott egy pillanatra ... Isten volt. Egy pillanatra magát látta: magát, az örök Narcisszoszt, aki a színek a vonuló és kristályosodó formák, a melódiák felett áll, minden szépség és jóság felett ... ö — a fogoly ... Narcisszos összeölelkezett az idővel és térrel: az eltemetett ismeretlen fogalmakkal ... Egy pillanatra isten volt. Egyedül állt a mezőn. Lelke, szíve, karja ölelésre csapódott, belőle tört elő a zene, az ömlött szét most a mezőn — mindenen". A színek („a zöld szín feltörő ujjongása" vagy a „kék hegyek"), amelyeket idéz: a Traklnál is meglelhető zöld és kék, amelyeknek szimbolikus jelentőségük van. Analógiaként idézzük fel az Irodalom és magyarság (1923) néhány sorát, amelyek a teremtő, alkotó művészt állítják előtérbe: „Az író alkotó művész: teremtő, formáló. A művészi alkotás kiválasztó, értékelő törvénye: az esztétika. író tehát csak az, aki az esztétika normáit igazolja, példázza. Irodalom csak az, ami ezt az egyetlen kritikát kibírja." Ami a Narcisszosz-képet illeti: nem egyértelmű az. Miközben rádöbben, ráébred ember-mivoltára - önmagát csodálja. Ennek forrása - miként azt a Nem akarunk meghalni című cikkében leírja: „Nem akarunk meghalni ...!... Élni akarunk ! Mert emberek vagyunk ... Dacosan odaállni a parancsnok, az emberi törvények ostorcsapásai elé, ordítani: Nem vagyunk állatok ... Állatokra, gépekre kiáltani: ember, ember; ébreszteni, ösztökélni: ember." A Van Gogh renaissance (1923) arra nyújt példát: miként fonódik össze egymással, és miként hat egymásra a felfedezés öröme és az expresszionista hang, továbbá arra, hogy miként vonhatja egy körbe az emberiséget és a művészetet. 5. A Stószi délelőllökben Fábry Zoltán - visszamutatva az 1920-as évek első felére önkritikusan jegyzi meg egyik helyen: „Akkoriban én még Van Goghot játszottam ki — Lenin ellen, de néhány év múlva (1924-ben) -, amikor a Munkás emigráns írócsoportját rég kiutasították, és új szálláshelyük Moszkva lett - űrkitöltőn már az én nevem is feltűnt a Munkás hasábjain". Az 1924-es év azért is jelentős Fábry Zoltán pályájában, ekkor fogalmazza meg az Emberirodalom programját Franyó Zoltán lapjában, a Geniusban. Itt és ekkor történik meg végérvényesen a szakítás a Narcisszosz-irodalommal, a kényelemirodalommal, a fclületirodalommal. Míg korábban ezzel fejezte ki Fábry Zoltán az emberré levés boldogságát és ölömét, az 1923-as Van Gogh renaissance című cikkében az emberséget és a művészetet, ezek lényegét vonja egy körbe. Expresszív módon fogalmazza meg e kettőnek kapcsolatát - a vox humana aspektusából: „Van Gogh lobogó ciprusai ma óriási messzeségben égnek ... megnőttek: sok szem vágya, sok lélek korbácsolt kínja duzzasztja, éleszti új lángokra ... Mert közben másképp égtek, lobbantak el a fák, vetések, emberek, nemzetek ... Bűnös állati vágyak csonttá, hullákká fagyasztottak testvéreket, embereket, szénné, hamuvá perzseltek zöld erdőket, arany vetéseket, piros cserepes házakat ... És Van Gogh megint elindult: emberekért ... szegényekért ... mindnyájunkért ... Művész volt: ember volt".
