Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Lengyel András: Illyés Gyula és Bibó István. A magyar művelődéstörténet szerkezeti sajátosságaihoz

őket. November 4-én hajnalban Bibó, mielőtt elindult volna a Parlamentbe, fölhívta az Illyés-lakást, ahol akkor Farkas Ferenc is tartózkodott. Bibó, többször idézett életútinterjújában, csak a Farkassal való beszélgetést idézte föl, Illyésről nem szólt, de nyilvánvaló, vele is beszélt ekkor. Miről beszéltek, nem tudható. De tény: Farkas Ferenccel ellentétben, Bibó elindult azon az úton, amelynek csúcspontján - mint egyedül helyén maradó miniszter-jelképpé magasodott, ám amely egyéni élete súlyos megrázkódtatását hozta. Itt tehát két, radikálisan különböző stratégia öltött alakot. Míg Farkas Ferenc, nyilván a házigazdájával, Illyéssel folytatott eszmecsere következtében is, a nyilvánvaló politikai realitások szerint döntött, s nem vállalta a kilátástalan küzdelmet, addig Bibó - a szovjet intervenció tudatában is - szerepvállalása belső éthosza szerint cselekedett. S bár miniszteri lehetőségei reálpolitikai szempontból már alig voltak, a politikai „okosságnál" erősebbnek bizonyult benne a kötelességteljesítés tudata. Mint erősen morális alkat a szimbolikus gesztusok hosszú távon érvényesülő közélet-befolyásoló szerepét fontosabbnak ítélte, mint egyéni sorsát. Illyés és Bibó élete ezzel radikálisan eltérő pályára állt rá. Illyésnek megmaradt a közéleti szerepvállalás lehetősége, s pár évi hallgatás után ő élt is ezzel. Bibó viszont gyakorlatilag végleg kiszorult a magyar közéletből. Novemberben, már a Kádárkormány hatalomátvétele után, egy ideig ugyan még folytatódott együttműködésük. Egy alkalommal például Illyésnél jött össze „a parasztpárt íróegyüttese és Farkas Ferenc", s ez a grémium autót küldött Bibóért. Ekkor a téma a lehetséges teendők megbeszélése volt. Ezek a megbeszélések utóbb is folytatódtak a párt József nádor téri helyiségében. Ám a társaság folyamatosan fogyott, Bibó szerint decemberig már csak Féja, Tamási és Farkas Ferenc tartott ki. A többiek, így Illyés is, lassan elmaradtak; alighanem nem láttak teret a cselekvésre. Bibó politikai aktivitása viszont ekkor növekedett meg igazán. Ennek a szerepvállalásnak a fölidézése persze már nem ennek az előadásnak a feladata. Amit itt is meg kell említeni: Bibót 1957. május 23-án letartóztatták, majd 1958. augusztus 2-án hosszú - elvileg életfogytig tartó - börtönbüntetésre ítélték. Csak 1963-ban, a nagy amnesztiával szabadult. Illyés nem került börtönbe, de évekre elhallgatott. Sorsuk - a továbbra is élő kölcsönös személyi szimpátia és nagyrabecsülés ellenére - külön utakon haladt. Ám életük alakulásában, magatartásukban éppen ezért két különböző, de egymást inkább kiegészítő, mint tagadó fontos értelmiségi szerepvállalás is megmutatkozik. Barátságuk 1956 utáni történetét ezért már önmagában is különös figyelem illeti meg. Az a kontraszt s a kontraszt ellenére is érvényesülő együttműködés, amely 1963 után Illyés és Bibó viszonyát jellemezte, szempontokat szolgáltathat a korszak viszonyainak értelmezéséhez. Hogy mi jellemezte e barátság külső történetét, röviden összefoglalható. 1963-ig, Bibó szabadulásáig személyes kapcsolatra nem volt lehetőség. Ez időből csak Hlyésék néhány, a nehéz helyzetben lévő Bibó családot segítő gesztusáról van tudomásunk. S arról, hogy Bibó István felesége, Ravasz Boriska néhányszor, de legalább kétszer megfordult Illyésék otthonában. Ez utóbbiakat Illyés 1959. február 26-i és március 31-i naplójegyzetei dokumentálják s megadják időrendi helyüket. Érdekes, hogy Ravasz Boriska mindkétszer Sárközi Mártával együtt járt Illyéséknél, s jellemző, hogy az akkor még „hallgató" Illyést éppen az a Sárközi Márta biztatta versei publikálására, 26