Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)
Lengyel András: Illyés Gyula és Bibó István. A magyar művelődéstörténet szerkezeti sajátosságaihoz
aki pedig maga is a margóra szorulva élt. Ezt követően a Bibó szabadulása utáni évtizedből csupán egyetlen konkrét adatunk van: 1966. október 4-én Illyés A költő felel című kötetét dedikálta - nem Bibónak, hanem Ravasz Boriskának, így: Boriskának szeretettel Gyula. Ifjabb Bibó Istvántól, aki akkoriban még gyerek volt, úgy tudom, szabadulása után édesapja nem akarta kompromittálni régi barátait, ismerőseit, így Illyést sem és - kíméletből - senkivel nem kereste a közeledést. Hogy meddig tartott Bibónak ez az erős visszahúzódása, s 1963 és 1974 között hogyan alakult kapcsolata Illyéssel, források híján nem tudjuk megmondani. Az azonban bizonyos, hogy Illyés naplója 1974 elejétől viszonylag rendszeressé vált kapcsolattartásról árulkodik. S föltehető: ez már korábban is így volt. Erre vall legalábbis, hogy Illyés 1974. március 12-i jegyzete szerint szomszédaikat évszámra alig látja, ám Bibóékat mint kivételeket említi meg. 3 1 1974. február 18. és 1979. december 31. között kereken negyven naplójegyzet szól Bibóról. (1974-ből 11, 1975-ből 7, 1976-ból 11, 1978-ból 4,1979ből - már posztumusz említésként - 7.) Ezekből kiderül, mindig a Bibó házaspár kereste föl Illyéséket (és sohasem fordítva), a látogatások gyakran közös vacsorává alakultak át, s Illyés születésnapja (november 2.) és a szilveszterest is rendszeres találkozási alkalom volt. Utóbbiakra azonban mindig Németh Lászlóéknál került sor, írók, művészek, színészek körében, viszonylag népes társaságban. A találkozások egykét kivételtől eltekintve nem ügyeket intéző praktikus alkalmak voltak, hanem időkitöltő, kapcsolatápoló asztali beszélgetések; hangsúlyos családi jelleggel. A beszélgetések témája többnyire a család, az egészség s természetesen a közös emlékek, esetleg - alkalomszerűen - az aktuális politikai helyzet. Az összejövetelek karakterét, nem lehet vitás, alapvetően az Illyés és Bibó társadalmi elismertsége s alkotói helyzete közötti erős aszimmetria alakította ki. Illyés, az egész időszakában is, de kivált az utolsó években minden fórumon méltányolt nagy író, szinte megkérdőjelezhetetlen szellemi autoritás volt, aki - legalábbis személyében - fölötte állt a viszonyoknak, s olyasmiről is szólhatott nyilvánosan, amiről mások nem. Törekvései pedig, bár ő maga sokszor elgáncsolásukról szólt, szerves részei voltak annak a nagy, mondhatnánk, össznemzeti kiegyezésnek, amely - kialakulván - a Kádár-korszak egyik legfőbb jellemzője lett. Ő volt „a" nemzeti költő - akár elismerően, akár becsmérlően használjuk is e minősítést. Nemcsak a korszak legfőbb kultúrpolitikusával, Aczél Györggyel lehetett így közvetlen, gyakran napi kapcsolatban, de a korszak névadója, Kádár János is méltányolta. Szerepe messze túlnőtt a szorosan vett irodalom körén; nemzeti intézményszámba ment. Bibó viszont mindennek szinte ellenpólusát jelentette. Teljes marginalizáltságban élt. Szerény jövedelmű könyvtárosként, szorító anyagi gondok között igyekezett fönntartani családját, a szellemi életbe érdemben nem térhetett vissza. Nevét, szerepét a magyar értelmiség hamar elfelejtette, generációk nőttek föl úgy, hogy létéről sem tudtak. S bár 1956-os szerepe, valamint mindenféle kiegyezést csöndesen, de nagyon határozottan elutasító magatartása politikai igazodási ponttá tehette volna, jelentőségét még halálakor is kevesen látták. A számára esetlegesen mégiscsak kínálkozó szellemi kényszerpályák lehetőségeivel nem élt, a számára fontos területeken pedig nem szólalhatott meg. S bár így is produkált jelentős műveket (elsősorban Az európai társadalomfejlődés értelméről szólót s az életútinterjúkat szükséges megemlíteni), 27
