Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)
Pomogáts Béla: Népiség és nyugatosság
Andrások és Szilágyi Albertek mozgalma iránt érzett vonzódásáról. - Egyik kezemmel az ő jobbukat fognám, úgy hogy közben a másikkal egy percre se ereszteném el Pascalét, mindazokét, akik tekintetüket rád vetették, oh változásaidban-kanyargásaidban is mindig egy irányú justice éternelle!" Az egyéntől és a nemzettől általános emberi felelősségtudatot várt, a teljes humánum szolgálatát. Ezért értelmezte a nemzet fogalmát azzal a közösségi összetartozással, amelynek a közös nyelv, kultúra és hagyomány, a közös történelmi sors ad tartalmat. Kettős vonzalma és elkötelezettsége: a magyarság és az emberiség, a nemzeti és az európai kultúra iránt valójában egyetlen erkölcsi élmény és parancs műve volt. Illyés azokat a klasszikus költőket: Zrínyit, Csokonait, Berzsenyit, Petőfit, Aranyt és Babitsot vallotta mestereinek, akik a magyarság és az európaiság nemes egységét tudták megvalósítani. Ezért szegült szembe azokkal az időnként a népi táborban is jelentkező törekvésekkel, amelyek nemzeti elzárkózást hirdettek. Véleménye szerint a magyarságnak kisnépi sorsa és rokontalan helyzete következtében a népek testvériségét, a nemzetek összefogását, a világszabadság gondolatát kell vezérlő elvének választania. Haza és nagyvilág, magyarság és Európa ideáljának egysége Illyés életművének egyik értékes eszméje, sugárzó gondolata volt már ekkoriban is. A magyarság és az emberiség eszmei egységében gondolkodó költő a nemzeti költészet egyetemesebb nyelvének kialakításán fáradozva poétikájában és stílusában is eltávolodott a népi költőirányzattól. Illyés szűknek érezte már azt a nyelvi és formai keretet, amelyet a népi hagyomány megjelölt. Magyarok című munkájának egyik jegyzetében kedvetlenül szólt a külsőleges népiesség mindent elárasztó hullámáról, óvott attól, hogy e népiesség, akár a tizenkilencedik század népnemzeti iskolája idején, ismét talmi divat legyen. Törekvései a nemzeti költészet körébe vágtak, az „új népiesség" igazabb feladatát, akárcsak Arany János száz esztendővel korábban, abban látta, hogy egybeolvadjon a nemzetivel. A népi és a nemzeti elvet összhangba tudta állítani, ideálját olyan magyar irodalomban jelölte meg, amelyben „a népiesség nem kérdés, hanem állapot". A nemzeti költészet feltételezte a dolgozó néppel és hangsúlyos módon a parasztsággal vállalt szolidaritást, vezérlő elve azonban nem a népiesség volt, hanem az elemző intellektualitás. Az az elv, amelyet különben a kései Babits vagy József Attila és Szabó Lőrinc költészete képviselt. A harmincas évek intellektuális lírája fegyelmezett értelemmel vizsgálta a valóságot, rendet akart teremteni a történelem, a társadalom és az emberi lélek bonyolult folyamataiban és mélyülő válságaiban. Illyés is értelmes rendre vágyott, a fegyelmezett értelem jegyében dolgozott. „Nehéz a költő dolga - írta Rend a romokban című kötete bevezetése gyanánt a Nyugatban. - Mert a rendcsinálás persze, mint mindig, most is rá hárul. Elsősorban azzal, hogy a rejtőző fogalmakat néven nevezze, »életre hívja«." Először is önmagában, a történelmi csalódások és szorongások között megrendült költői személyiségben kellett rendet teremtenie. Önmagát figyelte, indulatait ellenőrizte, a bőven patakzó érzés és emlék után belső számvetést csinált. A népi, majd a nemzeti költő feladatainak vállalása után így vette magára a világnak és a történelemnek kiszolgáltatott emberi személyiség ontológiai és erkölcsi terheit. A nemzeti költők 8
