Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Pomogáts Béla: Népiség és nyugatosság

küldetésével azonban sohasem szakított; össze tudta egyeztetni a modern emberi személyiség nemegyszer drámai és tragikus kinyilvánítását és egy tulajdonképpen hagyományos emberi közösség képviseletét. „Illyés Gyula - írta Halász Gábor akiben hálás, dús ajándékként szakadt fel az emlék, a származás gazdagon kiaknázott asszociációi, a küldetés magabiztos érzése, a forradalmi láz, a paraszti vakdüh a bántalomért, mely tegnap is érte, s ma is éri, az egy tömbből faragott indulatok után váratlan, de szükségszerű lelki hasadással most már figyeli önmagát, leméri gesztusait, szerepét, reakcióját a világra, leméri, és ezt az izgatott számonkérést önti át versébe." Az önismeretnek és a számvetésnek ez az igénye is az intellektuális költői stílus felé mutatott. Költői indulásának természetes dikciója, az előadás magától ömlő árama után Illyés modern, drámai nyelvet alakított ki, amely már alig őrizte a hagyományos népiesség néhány stíluselemét. Költészetének intellektuális belső küzdelmekről árulkodó nyelvezete, amely későbbi pályafutása során állandó kifejezésmód maradt, inkább a „nyugatos" költészettel tartott kapcsolatot. Illyés Gyula mindig józan fegyelemre törekedett - egy olyan világban, amely általában le akarta rombolni a humánus értékeket: az európai és a magyar kultúra értékeit. A lélek és a világ szerves rendjére vágyott, s legalább költészetében, írói életművében ezt a rendet akarta megvalósítani, ha másként nem lehetett: rendet a romokon, a történelem romjai fölött. A rendteremtés, az egyeztetés és az összefogás készsége és képessége - talán ebben van egyéniségének és magatartásának példázatos jelentősége. Olyan példázat ez, amely nem pusztán tanulság, inkább morál: máig ható érvényessége van. 9