Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Pomogáts Béla: Népiség és nyugatosság

elgondolkoztató, hogy a népi verselés egyik legerőteljesebb felújítója szólaltatta meg eddig legszebben magyarul Racine-t, Lautréamont-t, Max Jacobot, Reverdyt és Éluard-t. Bizonyára az is ide kívánkozik, hogy Petőfi, Fazekas és a magyar népköltészet elemzője írta a legjobb magyar esszéket Éluard-ról és Moliére-ről, Tristan Tzaráról és Jean Follainről. Illyés ugyanis egyszerre élt két kultúrában: a magyarban és a franciában. Amikor szinte még gyerekfővel Párizsba került, egyszerre szívta magába a francia nyelvet, a francia gondolkodás és az avantgardista művészeti irányzatok szellemét. Világpolgárnak készült, s a francia nyelv és kultúra ennek a világpolgári, sőt a nemzetközi forradalmi mozgalmakban helyét kereső ambíciónak a bázisa és eszköze volt. Általa illeszkedhetett be a fiatal Illyés Gyula a haladás, a szabadság és a modern irodalom nemzetközi testvériségébe. Valójában nem pusztán kulturális igényei következtében mártózott meg a „második nyelv" közegében, inkább az emberi emelkedés, a felszabadulás vágya miatt. A párizsi évek valóban felszabadító hatással jártak (később a Hunok Parisban című életrajzi regényében számolt be róluk, ironikus képet rajzolva ifjonti mozgalmi elhelyezkedéséről és tapasztalatairól is). Illyés a nemzetközi ifjúmunkás-mozgalom és a francia avantgardisták között nevelődött. Politikai vitákra járt, és szürrealista folyóiratok alapításában vett részt. Éluard-ral, Reverdyvel, Tzarával, Bretonnal, Aragonnal, Crevellel, Desnosszal, Cocteau-val, Malraux-val ismerkedett és barátkozott. Francia verseket írt. Aztán ahogy hazatért, egyszerre megváltozott: a szürrealizmus franciás hívéből a népi írók mozgalmának egyik alapítója, szervezője lett. Ha előbb a francia vonzalmakat éreztük rejtélyesnek, most e hirtelen átalakulást. Pedig Illyés hazai metamorfózisa legalább annyira természetes, mint kapcsolata Párizzsal és a „második nyelvvel". Ha e kapcsolatot a felszabadulás vágya alakította ki, az „átalakulást" a szolgálaté. A költő maga többször vallott rejtélyesnek látszó metamorfózisáról. E vallomások egyszerre magyarázzák a költői szemlélet és poétika átalakulását s Illyés nemzeti hivatástudatának európai ösztönzéseit, kapcsolódásait és távlatait. 1945-ben írt Ujabb szellemi front? című írásában így világította meg a hazatérés és a költői átalakulás körülményeit: „Magam Párizsból jöttem meg, Párizshoz szokott szemmel, nyugat-európai igénnyel az igazság és az irodalom iránt. Az én megdöbbenésem az volt, amikor szülőhelyemen, a pusztán körültekintettem. Akkor nem tudtam, csak most visszakövetkeztetve merem kimondani akkori érzéseimet, a döntő elhatározást: áruló lennék, ha csak író akarok lenni. Az újítás, a merészség nemcsak az irodalomban esedékes, hanem a társadalomban is, sőt ott esedékes először és igazán. Sétálhatok tovább itt is az avantgardista szabad gondolattársítások négy fala közt? Nem volt könnyű kitörnöm, nemcsak a helyet tartottam - tartom ma is - emelkedettnek, hanem az ajtókat is én falaztam be. Akkor ismerkedtem meg igazán egy fiatal költő rendkívüli irodalmi kísérletével és forradalmiságával, Petőfiével. »Hazát kell nektek is teremteni!« - nagyjából ez volt a bűvige a falak ellen." A puszta és Párizs: Illyés Gyula költői sorsa alighanem e két egymástól oly távol eső és látszatra összeegyeztethetetlen fogalomnak a kölcsönös vonzásterében alakult. Egyénisége és életműve mindig a magyar és az európai értékek és igények bölcs 6