Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)
Maróti István: Illyés Gyula és a kultúrpolitika
De mit is jelent a becsületes alku? Milyen hálót sző a napi politika az értelmiség köré? Hogyan kezelendő ez a helyzet? Mi ekkor a helyes teendő: a nyílt állásfoglalás, a vélemény kendőzetlen, politikai érdekeket is érintő vagy sértő megfogalmazása, avagy a hallgatás, az elzárkózás, a visszavonulás, a különféle alkotói szekértáboroktól való elhatárolódás? Jaj annak, aki alkut köt a mindenkori hatalommal. Tetteit, cselekedeteit a gyanakvás, a kétkedés, az ellenszenv kíséri, hisz nyílt titok a kompromisszum keresésére, az egyezkedésre való hajlama, amely ugyebár jelenthet emberi gyengeséget, gyávaságot, jellemtelenséget, kétszínűséget, a politikai hatalommal való cinikusan cinkelt cinkosságot. A vizsgálat tárgya az irodalom- és kultúrpolitika elemzése a viták, az állásfoglalások, a nyilatkozatok függvényében. A mérleg egyik serpenyőjében mindaz a tapasztalat, mely szerint Illyés protestálhat a hatalomnál - úgy, mint Kodály -, a magyarság, a nemzeti sorskérdések ügyében, kérheti Szelényi, Szentjóby, Konrád letartóztatása utáni hazaengedését, Kallós Zoltán bírósági felmentését, méltányos védelmét vagy a kortárs magyar írók megbecsülését, elfogadását, a tisztes alkotómunka feltételeinek megteremtését. A mérleg másik oldalán hasonlóképp súlyos terheket találunk. Illyést 1956 után 1961-ig - hallgatólagosan - szilenciumra ítéli a hatalom. Később is inkább megtűrt írónak érzi magát, akit bizalmatlanság, gyanakvás vesz körül. Drámájának bemutatóját halasztják, cikkeit a Népszabadságban, az Elet és Irodalomnál, a Magyar Nemzetné 1 időnként átírják, jobbik esetben átíratják. A Szellem és erőszak című könyvét 1978-ban betiltják, az általa is kezdeményezett Hitel című folyóirat megindítására még halálos ágyán sem kapja meg az engedélyt. Nézzük a tényeket: a hatalom és a cenzúra árnyékában, a hallgatás szorításában! 1956 után a Magyar Szocialista Munkáspárt hatalmának megszilárdítása érdekében megkülönböztetett figyelemmel arra törekedett, hogy céljainak, szándékainak szolgálatában maga mellett érezze a magyar értelmiség java részét. E cél érdekében az eszközök különfélék voltak: letartóztatások, íróperek, kéziratok megjelentetésének megakadályozása. Az ideológiai harc mindenkit utolért. Aki az írói alkotómunka további folytatása mellett döntött, válaszút elé került. Mérlegelnie kellett, hogyan, milyen módon kíván tartozni a hatalomhoz. A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága 1958. március 11-i ülésén Orbán László mint a pártközpont osztályvezetője előterjesztette az MSZMP kultúrprogramját. 1958. április 29-én a Kultúrpolitikai Munkaközösség foglalkozott a népi írókkal. Az állásfoglalás a Kortárs 1958. júliusi számában jelent meg, de mi is történt valójában a vitán? Az előadó Aczél György volt, az elemzést Kállai Gyula jóváhagyásával kapták meg az érdekeltek. Két vélemény a hozzászólásokból: Marosán György: „a népies írók akkor lettek fejedelmekké, amikor a kommunista párt alájuk nyúlt és megpróbálta az egész mozgalom egészséges vonalát vinni." Kádár János: „Ha mi abból indulunk ki, hogy a jelenlegi időszakban ez, mint politikai irányzat, reakciós eszméket hordoz, akkor világos, hogy mint politikai csoportot szét kell verni. Hogy mint irodalmi csoport szórványosan létezhet-e tovább, ezt az irodalmárok mondják el, mert a 32
