Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Mózes Huba: Illyés Gyula és Erdély. Illyés Gyula és Románia

láttam azt a képtelen nyomorúságot, amiben a magyar parasztság tengődik [...] Megmondtam, hogy a magyar nép el kell tűnjék a föld színéről [...], ha érdekükben sürgősen nem történnek erélyes lépések." A tallózás elején nem véletlenül emeltem ki a Korunk-beli költeményt. Úgy gondolom ugyanis, hogy - a folyóiratközlésektől eltérően - az Erdélyben, illetve Romániában megjelent Illyés-kötetekről (illetve -füzetekről) hiánytalanul számot kell adnom. Márpedig sorukat éppen a Korunkból önállóan is közreadott Hősökről beszélek nyitja meg, 1933-ban. A Puszták népe prelúdiumának számító füzetet 1945-ben a kolozsvári Móricz Zsigmond Kollégium kiadásában a Honfoglalók között című riportsorozat, 1956-ban a Kilenc című mese, 1957-ben a Kincses Könyvtár sorozatban a Két férfi című regény, 1965-ben Az aranyköles című meséskönyv, 1966-ban a költő legszebb verseinek Sütő András válogatta gyűjteménye, 1969-ben a Kántor Lajos gondozta Világszerzés című verseskönyv, 1972-ben a Horizont Könyvek, illetve a Tanulók Könyvtára sorozatban a Petőfi-monográfia és a Puszták népe, 1973-ban pedig a Fáklyaláng követi. Közben, még 1957-ben, napvilágot Iát román nyelven is a Puszták népe, Emil Giurgiuca fordításában, majd 1977-ben elhagyja a sajtót Illyés Gyula legszebb verseinek Constantin Olariu tolmácsolta gyűjteménye - Szemlér Ferenc előszavával. Újabb Illyés Gyula-kötetre 1992-ig kellett várni. Ekkor került piacra a Petőfi-monográfia soron következő kiadása. A kapcsolatteremtésnek az eddig említetteknél közvetlenebb formája a személyes látogatás. Nos, Illyés Gyula a negyvenes évek elején és derekán, valamint az ötvenes évek közepén több ízben is ellátogatott Erdélybe, illetve Romániába. Tapasztalatairól naplójegyzetekben és cikkekben is beszámolt. Aki e beszámolókat erdélyi szemmel olvassa, annak az tűnik fel, hogy szerzőjük az erdélyi tájat, az erdélyi helységeket - 1942 januárjában éppúgy, mint 1956 februárjában - egzotikusnak találja. Kolozsvárról írja az Erdélyi Helikon 1942. augusztusi számában: „Alig láttam valamit belőle, de éreztem a várost. Nem tagadom, egy kicsit meseszerűnek éreztem. Megálltam egy sarkon, a hófúvás, akár egy hatalmas függöny, egy pillanatra félrecsapódott a székesegyházról [...] A sarkon túl az utcán fát vágtak, a kerékfűrész visítva ette a hasábokat, egy legény egyenletes gyorsasággal sulykolta szét a tuskókat. Ez már egy darab Andersen volt nekem [...]" 1956-ban Farkaslakával, Tamási Áron szülőfalujával kapcsolatban jegyzi meg: „Építkezésre akár a svájci Alpokban, a Pireneusokban vagy a Kaukázus csúcsvölgyeiben is lehetne. A félemelet magasságra húzott ablakok körül kecses tornác fut végig [...] A sűrűn ültetett gyümölcsfák között a könnyeden pici házak mintha mézeskalácsból volnának, s maguk is mókát és balladát forgatnának az alatt a népmesébe illő hegyes, nagy süvegük alatt." Az egzotikus, meseszerű keretben persze a mindennapi életet korántsem látja meseszerűnek. A gondokról nemcsak sajtónyilatkozatokban, hanem jegyzeteiben, cikkeiben, rádióbeszédeiben is vall. A gondok csiholnak ki belőle olyan elvi megfogalmazásokat, amelyek a magyarságról-emberiségről való gondolkodása állandó elemeiként épülnek be a köztudatba. A Nyugat 1940. április 1-jei számában a széttagoltság és az egység kérdéseit fontolgatja: „Politikában a regionalizmus híve vagyok, a lehető legkisebb egységek függetlenségéé. Ennek köszönhetik a nemzetek 284