Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Tamás Attila: Illyés Gyula költészetének utolsó korszakáról

- részben különböző típusokba sorolható - alkotásai vannak, mint a Hiány a kéziratban, a Világodban világtalan, az Ifjúság, a Sikeres erőfeszítés, a Teremteni vagy az Aggastyánok isszák az újbort. Valamiféle közbülső feladatnak az elvégzésére próbálok meg tehát vállalkozni: az 1973-as Minden lehette] kezdődő és az egy évtizeddel később, immár posztumusz megjelent kötettel záródó lírai termés néhány sajátságának jellemzését kísérelem itt meg. Ennek egy részét is olyan versek adják, melyekben az előbb említett kötetek „nagy formátumú"-nak mondható költői művei nyernek folytatást. Több részből épített, nem föltétlenül egységes látványt és hangzást adó versek ezek, melyek az emberlét egyetemes törvényeire kérdeznek rá, illetve ilyenekről vallanak. Mentesen bármiféle didaktikusságtól. Az emberlétet társas emberlétnek tekintik, de elsősorban tágabb összefüggéshálózatban: nem egyetlen történelmi időszakra korlátozódik a szemhatáruk, hanem a létezés végtelenjében keresik az ember helyét. „A százezer éve igyekvő" „didergő horda" csaknem időtlenné növekvő „vonulását" rajzolják elő itt a sorok, különböző évezredek történéselemeinek villanásnyi mozzanatait montírozzák egymásra, félelmetes összefüggéshálózatokat sejtetve. Mitikus jellegű, monumentális totálképeknek az alapvonalain - úgy, hogy maguk az emberi történések is valamilyen ősi, „csillagközi ár-apály" kozmikus mozgásrendszerének alárendelten, illetve ezeknek sajátos formát adva jelennek meg. „Az ősi zűrzavar"-ból kibontakozó, kezdetben derűsebb növényi alakzatokat kitermelő „létezés föl-földerülő hajnalai" adják itt a színterek távolibb díszletelemeit, s a legősibb bibliai múltból máig elhúzódó időszakaszokból összeálló „nagy idő"-nek a vonulatai képviselik a színre vitt előadás másik dimenzióját. A fecske és a falevél, Az ígéret megszegése és a Bemutató tartoznak leginkább ide, az írói szemlélet és a leginkább ettől irányított képalkotás azonban többek között az olyan költeményeket is ezeknek a körébe tudja vonni, amilyen az Őrködök vagy a történetírók által megörökítésre érdemesített eseményekre semmit nem ügyelő Az idő lebírása. (Ahol is végül „a világ vétkei fölött" „szívósan megálló" két parasztasszonyi láb monumentalitása biztosít nyugalmat a tragikum erőinek gyülekezésével szemben.) Apokaliptikus esőzések pusztítják el ezeken a színtereken mindazt, ami valamilyen ősi „Igéret"-hez igazodva szelídítette, „domesztikálta" volna lassan a létezés erőit, s a tavasz biztatásainak egyazon könyörtelenséggel veszik érvényét „ószövetségi medvecsordák - falni óvodásokat: ítéletül" és „repülőkről leszórt hadparancsok". Végül sem tudni a versek összességéből; bekövetkezik-e valamikor, hogy az emberi sors egyszer valamiképpen mégis „másként rendeltetik", vagy pedig könyörtelenségük uralma marad fönn, változatlanul. Eltérnek Illyésnek ezek a költeményei azoktól a korábbiaktól, melyek egy közvetlenül mérhető-tapasztalható téridő-szemléletben fogantak - főként a harmincasnegyvenes években a bennük testet kapó emberi tartás alapsajátságai ugyanakkor változatlanok, „...emlékezem, nyáron fehéren, / télen vörösen világolt az estben a szülőház ablaka - / Télen volt igazibb, / télen, kezdődő hóviharban" - írja Illyés A fecske és a falevél utolsó soraiban, s az évekkel későbbi Bemutató sem csak a vízözönt idéző eső mind nyomasztóbb monotóniáját sugallja, hanem a mindent túlélni próbáló várakozásokról is jelzést ad. (Hogy értelmes tett, s nem inkább csak nevetséges önámítás-e a reménykedés vagy a reménykedést föltételező helytállás? 272