Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)
Szigeti Lajos Sándor: Teremtés, teremtődés, alkotás. Illyés Gyula: Örök s mulandó
előbb a mű megérintését jelenti, hogy azután átéljük a pillanat varázsát, mely szerint az élő „te" az, kinek kezéhez ér a lírai én, a költő. Ezt csak súlyozza az enjambement kimerevítő, a versmondatot egy pillanatra megállító funkciója: „hogy odanyúltam akaratlan" - hangzik a sorvég, s ekkor még a képben gondolkodunk, csak aztán, a versmondat újraindulásával történik meg a fordított varázslat, de már nem a mulandóságba, hanem az életbe térünk mintegy vissza. így lehet a versben a mű egyúttal maga a szerelem, a szeretet is, mely férfi (költő) és nő között, ha nem is teremtés, de teremtődés. Ahogy Csoóri Sándor írta, Illyés költészete „azt az egyetlen szükségletet fejezi ki, hogy megízleltesse velünk a létezést. Ajándékozzuk meg magunkat mi magunk az élet szépségeivel. Mert létezni, az maga a szépség, haladni, az maga a hűség." 1 0 Csoóri Sándor nem sokkal a kötet megjelenése után írott szavaihoz hadd tegyem hozzá, hogy gondolatait igazolni legszebben talán a szintén az Új versekben olvasható A Naphoz című vers utolsó szakaszával lehetne: ...Fogózzatok jól össze, tekintsetek egymás szemébe, hű szeretők, a vég percéig bámulva - s köszönve! amiben éltetek itt, a mennyet. Az Örök s mulandó tehát azt is jelzi, hogy az örökkévaló, a mindenség, a teljesség megélhető a pillanatban, de úgy, hogy érzékien mégiscsak a pillanathoz, a „most"-hoz ragaszkodunk, s az maga is lehet tünemény, különösen a szerelemben, a szeretetben, mert - sugallja a költő - bár az emberi élet mulandó, az érzés örök. Ugyanakkor az, hogy már az első szakaszbéli látvány, később a kép is átcsúszik a csak szavakban kimondható, megfogalmazható igazságokba, hogy a szerelem, a kirajzolódott és a pillanatban ki is merevedett, látványból lett festmény is a „mű", egyúttal azt is jelenti, hogy miután e kép a költőben fogalmazódott meg, azaz „költői kép" - mint mondtuk -, lehet a „mű" egyúttal maga a szonett is, amely valóban - in statu nascendi - előttünk születik meg, s így egyszerre szerelmi költemény is, de az alkotás folyamatának, az ihlettől a mű megvalósulásáig, objektiválódásáig vezető útjának, tehát ha tetszik: a teremtésnek a megfogalmazása, s mint ilyen, a „vers a versről" elvét követő költemény, mely szükségszerűen rendkívüli jelentőséget tulajdonít a költői szónak, egyáltalán a szónak, eszükbejuttatva Gottfried Benn sorait: „Komm, reden wir zusammen, / Wer redet, ist nicht tot." Ebben az értelemben a vers leginkább A zene szava című költeménnyel rokonítható, mely így kezdődik: Egy szót, csak egyet ejtene, abba vörösödik bele, azért feszül meg a zene, azért dadog, nem leli azt a szót, egy messzi, még ember-előtti tiszta szót szeretne kilökni, azért van emlékkel tele, 269
