Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Szigeti Lajos Sándor: Teremtés, teremtődés, alkotás. Illyés Gyula: Örök s mulandó

már kész a „mű", a halhatatlan, az örök, „melyen nem öregedhetsz", az olyanná lesz, hogy akaratlanná teszi a költő számára a cselekvést, olyannyira, „hogy odanyúltam akaratlan / eleven, mulandó kezedhez". Azaz, egy újabb váltással visszatérünk a valóságba, a mindennapokba, a vers mintegy visszavarázsolja a lírai ént a megélhető szeretet világába, szférájába. Gondoljunk csak arra, hogyan fogalmazódik meg ez a visszavarázslódás József Attila Ódájában, amikor az eksztatikus megrendülés lélegzetelállítóan fojtott némasága, azaz az egyetemes értelemben vett szerelem verse, tehát az ódai rész után megszólal - az óda műfajától látszólag idegen - Mellékdal a maga természetes egyszerűségével, lágyságával, bensőséges zeneiségével, hogy a szerelem mellett a szeretet versévé is válhasson a mű, hogy a zárósorok nőalakjának szavaiban az örökkévalóság csendjéből jelen legyen, az emberi élet, a szeretet átélhető derűs s újra életet adó csendje: „Sül a hús, enyhítse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad."

7 Ha fordított előjellel is, de hasonló megfogalmazással él Szabó Lőrinc is, amikor a kedves halála után, drámai feszültséggel, megrendültséggel, a veszteséget kozmikussá nagyítva tekint vissza, már a pusztulásba.

8 Jóllehet, úgy érezzük, a szerelem mindenhatóságába, örökkévalóságába vetett hitét a halál árnyékában visszavonja, a szonettek többsége kísérletet tesz arra, hogy újraidézze a gyönyör emlékét. Az Omló szirtről című, 104. szonett is látensen, a múltra, a „pillanatra" vonatkoztatva, tehát indirekt módon hordozza magában a szerelem jelentőségét: „De voltál légyen bármi s bármilyen, / most, hogy nem vagy, s mert hinni lehetetlen, / hogy a csillagkavaró egyetemben / még egy zátonyon találkozz velem, / s újra megadhasd mindazt, kedvesem, / amit huszonöt éven át szívedben / s ifjú lelkedben annyira szerettem, / s mertbennem is fogy az élő jelen: / szirtemről (omló szirt! halálod éve!) / érzékeink és tudatunk cseréje / szűntén csak nézek az örök időbe, / s elnémít látni, hogy a végtelen / zajlásban minden, ami volt, milyen / tökéletesen jelentéktelen." Még az egészen más alkatú Pilinszky János is, bár a boldogtalanságot, az elveszettséget, az elhagyatottságot mutatja fel elsőrendű lételemként,

9 a teremtést is megkérdőjelezi, az Elég című versében a konfliktusoldó egyszerű hétköznapi élettünemények csodájára hívja fel a figyelmet, arra eszmélted az embert, olvasóját s önmagát is: „A teremtés bármilyen széles, / ólnál is szűkösebb. / Innét odáig. Kő, fa, ház. / Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem. // És mégis olykor belép valaki / és ami van, hirtelenül kitárúl. / Elég egy arc látványa, egy jelenlét, / s a tapéták vérezni kezdenek. // Elég, igen, egy kéz elég amint / megkeveri a kávét, vagy ahogy / »visszavonul a bemutatkozásbók, / elég, hogy elfeledjük a helyet, / a levegőtlen ablaksort, igen, / hogy visszatérve éjszaka szobánkba/elfogadjuk az elfogadhatatlant." A szorongásos létértést is föloldhatja, feledtetheti egy-egy pillanatra egy arc látványa vagy egy jelenlét akár. Illyés Gyula versében, az Örök s mulandóban is, a jelenléten keresztül tárul fel valami, ami örök, azt látjuk tehát, miként épül föl a múlhatatlan a mulandóban, a hirtelen született kép (festmény) és az eleven kéz szinte eggyé lesz a visszavarázslódás e tüneményes pillanatában. A „mű" tehát lehet a lírai én és a kedves egymás közti viszonya, a szerelem, illetve a megélhető szeretet maga, s ebben fogható meg, fogják meg ők ketten a halhatatlanságot, a teljességet; a befejezés ilyen értelemben vett „kétértelműsége" feloldható, feloldódik, hiszen a kedves kezének érintése valójában 268