Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Petrányi Ilona: Illyés Gyula és Füst Milán

Kedves Milán, én sokkal jobban tisztellek, és szeretlek téged, sokkal nagyobb hálát érzek irányodban, semmint ezt a dolgot így elfogadhatnám. Eddig azt gondoltam, hogy elvesztettem rokonszenvedet, ez ellen nem tehetnék semmit, bármennyire is fájna. De most azt gondoltam, hogy valamivel megbántottalak, akaratomon kívül, s ezért haragszol. De hiába próbálok emlékezni, nem jut eszembe, hogy valaha is, ha akaratlanul is, ellened valamit elkövettem volna... Kérlek tehát, ha érdemesnek tartod, írjad meg nekem ezt. Nem akarok én terhedre lenni, de az a tudat, hogy esetleg valami félreértés miatt, ha csak gondolatban, rokonszenvben is, elszakadjak tőled, ez nagyon bántana." 1931 -ben jelent meg Illyés harmadik verskötete, a Három öreg. Költészetében itt már végleges a szakítás Füst Milánnal. Megtalálta a saját hangját, formáját, „műfaját", amely ha valamivel, akkor az Erdélyi József-féle népi költészettel mutat rokonságot. A harmincas évek elejétől, de különösen 1936 és 1944 között, Füst Milán naplójában szaporodnak az Illyésre vonatkozó ingerült bejegyzések. Elsősorban diplomata természetéről, túlzott alkalmazkodóképességéről, de ebbe belejátszik a féltékenység is, Illyés emberi, írói sikerei miatt, s különösen azért, mert Babitshoz és a Nyugathoz is közelebb került már a harmincas évek közepétől, mint Füst Milán. A távolodást jól mutatja a majdnem hétévi szünet levelezésükben. 1937-ben ismét Illyés a kezdeményező, aki január 14-i levelében mint a Nyugat főszerkesztőhelyettese felkéri Füst Milánt egy általa megindított új rovatban való közreműködésre: „A rovatban mindannak helye lehet, amit egy író följegyzésre érdemesnek tart, mondjuk, naplójába... Az anyag összegyűjtését én vállaltam magamra, s az elsők között gondoltam reád. Kérlek, írjál e rovatba is." Füst Milán kitérő választ ad, de nem zárkózik el teljesen, hiszen fő művének tartott kedves naplójára történik célzás: „Hiába lapozom... naplómat, nem találok abban olyan megjegyzést, amelyet szívesen képzelnék bele valamely idegennemű anyagba: más írók sokféle színű s egymástól elütő megjegyzései közé. Ehhez az én megjegyzéseim sem nem elég önállóak, sem nem elég aktuálisak. Az önállóság alatt azt értem, hogy javarészt csak együtt tesznek ki valamit, vagyis azokból jó pár oldalt kellene közölni, hogy az ízükre rájöjjön az olvasó, de ezt is csak akkor tartanám helyénvalónak, ha folytatásuk volna, mert mi értelme lehet annak, ha most egyszerre minden apropó nélkül észrevételeket közölnék: 1. a műdalról, 2. a lepráról, 3. Leopardiról, s 4. az első szerelemről - s aztán abbahagynám a dolgot? Azt hinnék, hogy e négy témának különös jelentőséget akarok adni, vagy effélét. - Nem zárkózom azonban el az elől, hogy alkalomadtán, ha valami észrevételem oda illik, hogy ne küldjem el lapotoknak, ehhez azonban látnom kellene előbb, hogy hatnak egymás mellett e különnemű közlemények." Ezután ismét szünet következik három évig, majd udvariassági levelek, egymásnak küldött könyveik nyugtázásával. Babits halála után a Nyugat emlékkönyvet ad ki, amelyet Illyés szerkeszt, és hivatalos levélben Füst Milánt is felkéri a közreműködésre. S noha az első nagy Nyugat-nemzedék majd minden élő képviselője küldött írást az emlékkönyvbe, Füst Milán nem. Pedig nagyra becsülte Babitsot, és sokáig jó barátságban is voltak. A távolmaradás legalább annyira Illyésnek, mint Babitsnak szólt, s többféle okkal is magyarázható. Az egyik ok valószínűleg az, hogy Füst Milán származása révén a 165