Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)
Koncz Virág: „Aki ma nem hiszi, hogy küldetett". Illyés Gyula - szerep és személyiség
De nemcsak a személyiség sérül, a műveknek is meglesznek a maguk korlátai. Az intézményesüléssel nemcsak tekintélye nő, mely egy bizonyos határig meg is védi, de gondolkodásának iránya miatt politikai felelőssége is megnövekedik, s ha ezt magától nem érezné, figyelmezteti rá, hogy írásait jobban cenzúrázzák, mint valaha. Az már az akaratától független szoborszerűségéből fakad, hogy mindez még a számára oly fontos nemzettudat formálására is kihat: a köztudatban már modellként viselkedő költő szépirodalmi műveinek történelemszemlélete lesz példaadóvá, hitelessé. Illyés olyannyira kitágítja az irodalom határait, hogy ez már belső ellentmondásokhoz vezet. Műveinek legfőbb sajátossága, hogy mind tematikájuk, mind stílusuk csak részben irodalomtudományi, másrészben társadalom- és történettudományi megközelítést követel. Értelmezésüket éppen ez nehezíti meg: az irodalmár a művészi, a történész a történetírói hitelt keresi bennük. Mivel Illyésnek egyaránt vannak közéleti és szépíró ambíciói, ami hallatlan eszmei jelentőséget ad tevékenységének, az hátrányként is jelentkezik. Amikor ugyanis a közösség szociális és történelmi indíttatású, napi felmérését végzi, a megoldások előkészítésére és „a tudatban a sürgősség fokára" emelve, a megfelelő problémát a megfelelő időben állítja előtérbe, a társadalom megmozdulását idézheti elő. De a társadalom kérdései iránti elfogultság gátolhatja a más problémákkal való foglalkozást, a kiemeléssel elveszhet a lehetőség, hogy más összefüggéseket tárhasson fel, ami pedig a szépírónak szándékában állna. De Illyésben már magában megvan e kettősség, egész életét végigkíséri a dilemma: erősebben belemerítkezni a politikába vagy megmaradni a tiszta költészet birodalmában. Amellett, hogy a magyar hagyományoktól sem idegen, valószínűleg e kettősség feloldását is segíti a közössége nevében és érdekében fellépő költő képe. Legmegrendítőbb könyve, a Kháron ladikján (1969) nemcsak az öregedés hol szomorú, hol pajkosan ironikus feltérképezése, hanem egy korosodó ember könyörgése is, hogy önként vállalt, de teljes nagyságában benne talán soha nem tudatosodott szerepétől a lelkiismeret legkisebb furdalása nélkül megszabadulhasson: „Engedjétek meg - írja -, hogy saját lábamon vonuljak a háttérbe. Ne nógassatok további teljesítményre. Ne csapjatok be; ne kapassatok el. Ne kompromittáltassátok egy tolakvó aggastyánnal azt a friss lángú fiatalembert, azt a szívós férfit, akinek emlékét én is jó szívvel őrzöm. Tegyetek elém egy pohár bort, de hadd köszönjem meg csak egy kézmozdulattal, arcomat se kelljen felétek fordítanom." 15
