Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Lengyel András: Illyés Gyula és Bibó István. A magyar művelődéstörténet szerkezeti sajátosságaihoz

Lengyel András ILLYÉS GYULA ÉS BIBÓ ISTVÁN A MAGYAR MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET SZERKEZETI SAJÁTOSSÁGAIHOZ „.. .a kollízió tehát [...] univerzális dogma szintjén nem oldható meg: a moralitás az ilyen típusú cselekedetekben minden alkalommal újrateremtendő - az emberi felelősség hipotézisként elfogadott normája szerint." (V. Sz. Bibler) 1 A téma, amelyre a cím utalni látszik, hagyományos kapcsolattörténeti rekonstrukciót sejtet. Olyan értekezésmódot, amelynek hagyományai nagyok, de tudományos teljesítőképessége ma már csekély; az új eredmények java, tudjuk, ma már nem e kisfilológiai módszerrel születik meg. Amit ez a feldolgozásmód adni tud, az - be kell vallanunk - nem több, mint korlátozott számú, jórészt eseménytörténeti jellegű „adalék" fölszínre hozása. Az ilyen rekonstrukció ugyanis többnyire csupán vagy barátságot, vagy konfliktust mutat be, s e kooperációformák bizony néhány régóta s jól ismert alapmodellre vezethetők vissza. S a kapcsolattörténeti rekonstrukcióban mindezeken túl is van valami elvi reménytelenség, hisz többnyire éppen azok az élő szavas eszmecserék s a következményükként beinduló mélyebb gondolkodástörténeti folyamatok megragadhatatlanok, amelyek egy ilyen kapcsolatban alighanem a legfontosabbak. Magam mégsem becsülném le ezt az értekezésmódot. Két alkotó kapcsolatának ugyanis van vagy lehet egy olyan, mélyebb és izgalmasabb dimenziója is, ami a kapcsolaton túl a korba, a kor kulturális és gondolkodástörténeti viszonyaiba is bepillantani enged. Egy kapcsolat sohasem pusztán pszichológiai természetű; két ember viszonyában, ha jelentős alkotókról van szó, megmutatkoznak az emberektől formált, de ugyanezeket az embereket valamiképpen mégis meghatározott „pályán" tartó mélyebb korviszonyok is. Úgy gondolom, így van ez Illyés Gyula és Bibó István esetében is. Pályáik érintkezési pontjai egy sajátos művelődéstörténeti dimenziót is láthatóvá tesznek. Illyés és Bibó ugyanis a huszadik századi magyar művelődéstörténet szimptomatikus jelentőségű személyiségei. Szerepük persze erősen különbözött, ám e különbségeik legalább olyan érdekesek és fontosak voltak, mint összetartozásuk ténye, mivel együttműködésük tudatos döntésen alapult, s a személyi szimpátián túl jelen volt benne két - történeti mércével mérve is jelentős - személyiség történeti helyzetértékelése is. Abban tehát, hogy ez a két, oly sok mindenben s olyannyira különböző ember évtizedeken keresztül valamiképpen összetartozott, kifejeződik a magyar gondolkodástörténet némely szerkezeti sajátossága is. Előadásom e sajátosság megértéséhez kíván hozzájárulni, az Ulyés-Bibó-viszony történetének legalább hozzávetőleges rekonstrukciójával. 16