Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Koncz Virág: „Aki ma nem hiszi, hogy küldetett". Illyés Gyula - szerep és személyiség

alighogy beteszi lábát a magyar irodalomba, kisajátítási harc indul meg érte: „minden oldalon, szélsőjobbtól szélsőbalig maguknak igénylik, és minden oldalon [...] veszedelmet szimatolnak benne" (Fejtő Ferenc, 1935). A harc úgy válik egyre vadabbá, veszélyesebbé, ahogy tevékenységéből és a harmincas években írt publicisztikájából világosabb és világosabb lesz, mi is az a hol ellentmondásos, hol egyértelmű képletet mutató szerep, amelyre vállalkozott. E szerepért a felelősséget a korra és a helyre hárítja. A költőt már a húszasharmincas évek fordulóján közösségi feladattal látja el, s bár kevéssé rokonszenves számára, a közösség érdekében még azt is elismeri, hogy a társadalmi problémáknak agitatív szempontból való beállítása is művészi, sőt „nemes" feladat (Fölkél a nap. Egri Viktor regénye, 1928). Eszményinek azonban szerinte csak azt lehet nevezni, aki „korszerű", „humanista" és „magyar", vagyis aki „a legmagasabb emberi szempontból reagál korának váltakozó magyar eseményeire!" Pap tehát, akinek „parancsszerűen prédikálni kell az egybegyűlteknek" (Az istenek halnak, az ember él. Babits Mihály új versei, 1928). De értelmezésében a költő nem azért lesz egyházi személy, mert szakrális vonásokat tulajdonít neki, éppen ellenkezőleg, a magyar szemlélet őnála mindig „mindent realizáló" és „idegen minden metafizikától" (Hárfa. Juhász Gyula versei, 1929). „Izgatottan" és „meleg rokonszenvvel" azt a költőt figyeli, amelyik „közösséget keres, helyet talál, vállal és feloldódik" (Katolikus költészet, 1933). Noha az irodalomban már ez idő tájt is a kollektív hangoltságot keresi, kollektíván még túl sok mindent ért; a közösségnek számára érvényes, konkrét tartalma a harmincas években lesz, amikor a magyar sorsproblémákkal kezd foglalkozni. A publicisztika - már műfajánál fogva is - pozíció, szerep, melynek roppant hatása lehet a jelenben, ha hiteles. A harmincas években Illyésnek szinte minden írása éles vitákat kavar, közéleti mozgalmakat ébreszt. Az elismerések, de különösen a támadások, bizonyára csak növelik benne a felelősségérzetet, fokozzák a tett energiáját, ahogy maga mondja, „olyanféleképpen mint a pisztráng és lazac, amely élete nagy célja felé a sodrással szemben halad" (Naplójegyzetek, 1942). „A föladat s a lehetőség a mi nemzedékünk számára nem volt kevesebb, mint hogy a magyar népet, amilyen gyorsan csak lehet, nemzetté erősítsük, mégpedig olyanná, amelyben a végzett munka az osztódási alap", írta a Visszapillantásban (1971). Talán e feladat természetéből is következik, hogy lelkileg egyre inkább azonosul, végül a harmincas-negyvenes évek fordulóján készült kiáltványokban egészen belefeledkezik a népbe, mely tulajdonságainál és körülményeinél fogva számára a magyar lelkület igazi őrzője és hordozója. Ahogy Illyésben erősödik az a magatartást megszabó szemlélet, melynek centrumát a magyarság mint változó tartalmú, tágas értelmű közösség képezi, úgy ruházza fel a költészetet a társadalom egyre gyakorlatibb átalakításának hatalmával, s úgy bízza meg az eleinte még csak népképviseletet ellátó költőt a nép nevében való lázítással. „Itt volna a pillanat - adja meg a célt Németh László 1928-ban az új nemzedéknek -, amikor a középosztály néppel érző elemei összefogva [...] a fölfelé özönlő tömeggel, megkísérelhetnék a magyar nép arcát a magyar műveltségben is kidomborítani. Be kell állítani a magyar szemszöget, meg kell teremteni a felelősségérzetet a magyar nép, a magyar ízlés, a magyar múlt s a magyarság örök prófétái, a költők iránt" (Új reformkor 12