Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Koncz Virág: „Aki ma nem hiszi, hogy küldetett". Illyés Gyula - szerep és személyiség

felé). E felhívás minden elemének eleget tesz Illyés, amikor 1936-ban monográfiát ír Petőfiről. A magyar köztudatban akkor még más vonásainál megragadott költő szerepének, helyének és jelentőségének kijelölésével áldoz ugyan az irodalomtörténetnek is, de legfőképpen irodalmon kívül teljesít feladatot: Petőfiből a nemzeti érzést és a közösségi tudatot erősítő, követhető, sőt követendő modellt alkot. A modell példakép, tekintély; empirikus erővé alakulhat, befolyásolni lehet vele a közvéleményt, a közvéleménnyel pedig át lehet alakíttatni a társadalmat. Az illyési szerep lényege éppen ez volt, s ezt leginkább az hitelesíti, hogy a vállaló a vállalást lelkiismereti, voltaképp erkölcsi kérdésként kezeli. De a belső körülmények megváltoztatására irányuló törekvés s az ehhez végletekig fokozott költőszerep a harmincas évek végén már nem folytatható. Illyés maga is érzi ezt: Az író hűsége című 1939-es írásában, eredeti költőképéhez újra közeledve, az író lelkiismereti kötelességeként a szellem eszközével való harcot, a hibátlan művekkel való politizálást jelöli meg. Mindez nem változtat azon, amit egész életében szívósan ismételget: a költő, lévén „a közösség ügyeinek egyetértésen alapuló intézésével" megbízva (Csizma az asztalon, 1941), a közélet alakítója, s ez éppen úgy joga, mint kötelessége. A harmincas-negyvenes évek fordulóján Illyésnek tehát nemcsak kifullad egy korszaka, de megkezdődik egy másik is: Babits halála után új helyzetbe kerül. A Nyugat hagyományait folytató Magyar Csillag főszerkesztőjeként független szellemű, minden politikai és faji csatározáson fölülemelkedő műhelyt teremt, korában a legjelentősebbet és a leghatásosabbat. Olyan intézmény kerül ezzel a háta mögé, mely korábbi modellközvetítő szerepét modellnyújtóvá formálhatja. Ekkor érti meg személyiségének titkát, s ekkor találja meg a neki való feladatot Németh László is: már „új mester"-nek nevezi, aki „arra való, hogy összetartson, irányt szabjon és hangra kötelezzen" (Népi író, 1943). Illyésnek talán ez a szellemileg legkiegyensúlyozottabb alkotói időszaka, ekkor képes a hovatartozás érzését úgy aktivizálni, hogy közben akár kulturális, akár erkölcsi szempontból mérvadó tekintélynek számíthat. Bár talán maga sincs tisztában vele, szerepe a háború után változik meg gyökeresen. S nem is azzal, hogy a történelem diktálta ritmus visszahömpölyögteti a tényleges napi politikához, olyannyira, hogy egy időre nemzet-, majd országgyűlési képviselő lesz, a parasztpárt fővárosi szervezetének elnöke, kultúrdiplomataként számos országba utazik, s ami neki a legfontosabb, jelen van a párizsi békeszerződés aláírásánál is. Mivel másra tör, idejekorán elhárítja magától a gyakorló politikusi szerepet; ahogy maga írja, „minden elvetett »chance« egy lépcső a nagyobb téthez" {Naplójegyzetek, 1945). Közben azt folytatja, egyelőre a hangsúlyt se máshova téve, amit korábban megkezdett, vagyis megőrizve erősen a jelenbe, az aktualitásokba kapaszkodó közvetlen beszédmódját, olyan nemzeti és erkölcsi alapú értékrend kialakítását célozza meg, melynek középpontjában a nép áll. A változás tehát nem benne magában, hanem környezetében van: a polarizált, világnézetileg megosztott társadalom lesz egy hangúvá. Ennek az egy hangnak van szüksége reprezentatív képviselőre, befolyásos hangra, súlyos egyéniségre. Illyés e célnak minden tekintetben megfelelne; származása, tettei a parasztság felemelése érdekében, a munkásság felé is irányuló szociális érzékenysége, Oroszország-könyve, pörei elfogadhatóvá teszik, közéletiségen alapuló 13