Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Koncz Virág: „Aki ma nem hiszi, hogy küldetett". Illyés Gyula - szerep és személyiség

kulturális csoportokkal tartva szorosabb s kevésbé szoros kapcsolatot, de egyiküknél sem ragadva meg végleg, mintegy a számára iránymutató szándékot keresve, jelentéktelennek nem nevezhető közéleti szerepet játszik. A hajlam, hogy testéneklelkének, ahogy írja, néha még a bőrének is közösségi közeg kellett, s pozitív, esetenként akár naivnak is tekinthető beállítottsága a világgal szemben magában rejti a következményt is: szívesen vállal s remekül tud működni a különböző társadalmi szerepekben. Illyés „sarmőr" volt, „huncutkás nézésével is magával ragadó", aki „kitűnő társasági emberként minden jelenlevővel megtalálta az egyéni témát", de az olyan mondanivalót is, mely mindenkit foglalkoztatott (Tolnai Gábor, 1989). Lefegyverző az egyéniség és a hang is: minden megnyilvánulásában „van valami tűi tartalmon és zenén, amit nem lehet elfelejteni" (Németh László, 1929). Ezért hívja a polgári Nyugathoz Füst Milán, ezért fogadja örömmel Kassák az avantgárd Dokumentumnál., ezért csalogatná a baloldali Korunk munkatársai közé Gaál Gábor, s ezért keresik társaságát mindazon nemzedéktársai, akik új lap kiadására szánták rá magukat. A legnagyobb hatást mégis akkor gyakorolja kortársaira, amikor a versek mellett publicisztika írásába is fogva, vagyis a tiszta irodalom világából a közéletbe átlépve megtalálja a maga útját. S bár ez az út sajátos és egyéni, a harmincas években a legközelebbi rokonságot a népi gondolkodásúakéval tartja: a később grandiózussá váló szerepnek első jelentkezése a Pusztulás (1933) országos vitát kiváltó tanulmánya. A szerep, melybe úgy bújik bele, hogy maga észre sem veszi, csak egyfelől hajlamának, másfelől nemzedék- és kortársainak az ő személyiségére és magatartására való reagálásának következménye. „Aki ma nem hiszi, hogy küldetett, ne legyen író", hangzik 1928-ban Németh László figyelmeztetése, melyet egy egész nemzedék érez kényszerítő parancsnak. Az irodalom politikai-ideológiai súlya e nemzedék számára egyre nagyobb, sőt olyasféle vélekedés is megjelenik, hogy az irodalom a politikának mintegy műhelye. E vélekedés olyan erős, hogy a népi gondolkodásúak az irodalom e szerepét - a magyar hagyományok egy részétől nem idegen módon - kezdték visszavetíteni. A kor és a hely látszott alkalmasnak arra, hogy egy olyan nemzedék, melyben erős a vágy a közösségi tevékenység után, de önmagában sem a gyakorlati politika, sem a művészet nem elégíti ki, a társadalom kérdései iránti fogékonyságát és tettrekészségét az irodalomban és az irodalommal fejezze ki. A Nehéz földrő\ írt méltatásba bizonyára nem véletlenül került Berzsenyi, Petőfi neve: az 1927-es Ihlet és ügyesség, az 1929-es Nép és író, az 1928-as Népiesség és népiség vagy az 1928-as Új reformkor felé éppen e két költőt (s mellettük Adyt) tekinti az „ihlettől forró segélykönyörgésű", kollektív ösztönű, népi alapú irodalom, vagyis a legnagyobb képviselőivel szerinte így jellemezhető magyar irodalom eszményi képviselőinek, örök szimbólumainak. Felfogásában a hozzájuk hasonlított Illyést mint lehetséges méltó örököst értelmezhetjük. Nincs ebben semmi különös, minden csoportosulás, irány vezért igényel és nevez ki magának. Ez esetben az kelti fel a figyelmet, hogy a húszasharmincas évek fordulóján Illyést valamennyi szellemi kör magához akarta csábítani. Amikor 1931-ben Haraszti Sándor azt mondja, hogy „Illyés maradt, aki volt: akinek Babitsék megbocsátják Dózsát, a Dózsa-ivadékok pedig megbocsátják Babitsékat" (Egy költő, aki álarcot hord), nem azért használ metszően gúnyos hangot, mert Illyés - akivel nemrég még összejárt - másokkal van, hanem mert nincs velük. Vagyis 11