Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Lőrinczy Huba: Hordalékok és diáriumok eszmecseréje. Megfelelések Déry Tibor A napok hordaléka című könyve és Márai Sándor naplói között
jLLörinauj JCiiba New York-i lakos volt („Érdekes város. Nagy hibája, hogy nem embernek való”: Napló 1968-1975. 95.), 1967-ben azonban visszatelepült - tizenhárom esztendőre - „a geometrikus lidércálom”-ból, „a cementsivatag”-ból (uo.: 252., 260.) a hőn szeretett Mediterráneumba, a testének-lelkének enyhet adó Salernóba, innét cikázván nyugtalanul ide-oda a világban és Itáliában. S fűzzük ide még azt is: Olaszország, tájaival, városaival, embereivel mindkettejüket lenyűgözte, s mély, ifjúságukba visszanyúló gyökerei voltak e rajongásnak. A „hordalékok” írásának idején Déry is megfordult Rómában, Torinóban, Sorrentóban, Capriban, Nápolyban, Velencében - tán egyebütt is (63-66., 139., 181-190., 196-198., 592.), s bár ő - ellentétben Máraival (Napló 1968-1975. 19., 35., 37., 76., 87. etc.) - nem Nápolyt, hanem az Örök Várost érezte közelebb magához, s szívének a honi vidékek végül is kedvesebbek voltak az itáliaiaknál (181., 182., 190.), ugyanúgy ámult és hódolt a szépségek láttán, amiként pályatársa. S egyek voltak ők ketten a tenger iránti feltétlen rajongásukban is (183-184., 584-587.)13, ám e közös vonzalmukat már csak mellékesen és sietősen említjük. Megfeleléseket keresvén A napok hordaléka és Márai naplói között, aligha a felületi, véletlenszerű hasonlóságokra, netán egybeesésekre vagyunk kíváncsiak, annál inkább a lényegi, a szemléleti összefüggésekre. Célirányos hát, hogy a mélyrétegek, a följegyzéseket determináló szerzői-narrátori perspektíva, a világ- és emberfelfogás felől közeledjünk a szövegekhez. Számolnunk kell azzal is, hogy a „hordalékokban” s a diáriumokban tárgyiasuló szemlélet korántsem állandó és egynemű, nem mentes a belső ellentmondásoktól. Nincsen ebben semmi meglepő, hiszen a múló időben — tizennégy év alatt! - egynémely hangsúlyok, vélekedések, meggyőződések óhatatlan módosulnak, ráadásként a szintén óhatatlan kedélyváltakozás is rajta hagyja nyomát a szövegeken (436.). Dérynéi például gyakran egy „hordalékon” belül cserélődnek a komorabb s a vidámabb hangvételű futamok, hol az optimizmus, hol a pesszimizmus kerekedik benne felül. Ő mondja egy helyt: „Derűlátás-borúlátás: egyikkel sejegyezzük el magunkat. Hullámmozgásra vagyunk ítélve, ringattassuk magunkat” (514.). Nekünk mindenesetre úgy tetszik, hogy a „hordalékokban” s még inkább a diáriumokban nem a bizakodás, hanem a komorság szólama dominál; a „Non numero horas nisi serenas!” bölcselme helyett a szerzők többnyire a ború óráit számlálják, kivált a végső dolgokról, az emberről s az emberiség jövendőjéről beszélvén. Déry éppúgy, mint Márai, mély rezignációval, sőt: reménytelenséggel szól egyéni életének parányi, véges, semmis voltáról, s mindketten hírt adnak a kozmikus elveszettség és céltalanság tragikus élményéről. Előbbi 1977 februárjában - karnyújtásnyira az elmúlástól - ekként végzi soros „hordalékát”: „Akár a makrokozmoszba fel-, akár a mikrokozmoszba letekintve, mindenütt egyéni létem törpe végességét észlelem, tudatom nevetségesen felfújt léggömbjébe zárva. [...] Ülök lámpafényes íróasztalomnál, s kitekintek a ködös, téli éjszakába. Nem látom, de tudom, hogy az Androméda- köd tőlem másfél millió fényévnyire lángol a fejem fölött. A csillagközi porban, a Föld hátára tapadva loholok az űrben, a bolygórendszerek, a csillagtársulások és csil13 Márai tengerélményéről és -kultuszáról lásd a Naplók megannyi bejegyzését, illetőleg Fried István tanulmányát: „Formiánál a tenger” (Márai Sándornál a tenger). = Műhely 2002. 3.sz. 33-41. 161
