Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Lőrinczy Huba: Hordalékok és diáriumok eszmecseréje. Megfelelések Déry Tibor A napok hordaléka című könyve és Márai Sándor naplói között
Morinezi/ TKtuba. laghalmazok között, az egyre táguló mindenségben ... hova s minek? Lámpám csak az íróasztalomat világítja meg, sokkal messzibbre nem is látok. Ha legalább annyira, hogy magamban rendet tehetnék” (625.). S íme, e tragikus hangoltságú, végső csüg- gedésről tanúskodó vallomás párdarabja Máraitól, az a följegyzés, amelyet aligha véletlen mozdulat tett az 1975-ös diárium, egyben egy naplókötet zárókövévé: „Éjjel háromkor, a mindennapos lámpaoltás után (NB.: Déry is mindig akkortájt tért nyugovóra: 442., 572. etc.), az elalvást megelőző pillanatokban félhomályosán derengő álomkép: mintha az űrhajóban feküdnék, amelyet láttam egyszer New Yorkban. [...] Az elalvás pillanatában úgy rémlik, űrhajóban fekszem, amelynek Föld a neve. És keringek az űrben, reménytelenül, mert a Semmi vesz körül. Nincs hová kilépni ebből az űrhajóból, hiszen a Semmibe lépek, ha elhagyom a Földet. És nincs hová megérkezni” (Napló 1968-1975. 299.). A két szövegrész szemléleti s még a szóhasználatban is testet öltő hasonlatossága megdöbbentő. Kitetszik e víziókból, hogy mind Déry, mind Márai a kozmosz végtelenjébe és jeges hidegébe belevetett űrparánynak tekinti magát (vagyis az embert), oly lénynek, ki arasznyi létével oktalan és céltalan száguldásra ítéltetett a félelmes világegyetemben, s elméje nem világosodhat meg, ő maga sehová nem juthat el; csupán a Semmivel nézhet farkasszemet. Nyoma sincs e citátumokban annak az ujjongó én- és öntudatnak, amellyel például Szabó Lőrincnél, a Tücsökzene 276., Idő című darabjában találkozhatni: „...időtlen fények közt repültem a // fényszigettenger porszemszigetén// szigetporszemek fényporszeme, én.” Kínálkoznék, hogy vizsgáljuk Déry és Márai belevetettség- és Semmi-élményének esetleges összefüggését a Kosztolányiéval, illetőleg a József Attiláéval, még inkább Martin Heidegger Lét és idő, valamint Mi a metafizika? című könyvének „Geworfenheit”- és „Nichts”-fogalmával (kivált Márai esetében lehetne izgalmas és tanulságos egy ily búvárkodás, hisz diáriumaiban újra s újra visszatér a Semmi kategóriája, a „ ... két Semmi - a születést előző és a halált követő Semmi „... a Semmiben pulzáló örök reménytelenség”: Napló 1958-1967. 290.; Napló 1968-1975. 91. - lásd még ugyanott: 90., 127-128., 216., 275., 297.) - tér híján viszont le kell tennünk erről, beérvén kényszerűen a lehetőség jelzésével, még egyszer hangsúlyozva: a létezést egyikük is, másikuk is értelmetlennek s kilátástalannak tekinti (625. - Napló 1968-1975. 10; Napló 1976-1983. 18.). A két, fentebb idézett s nyomasztó létlátomás arról is tanúskodik, hogy szerzőik nem fogadják el a metafizikai és egyéb istenérveket, tagadják a gondviselés elvét, ilyképp nem hajlandók megragadni a hit „koporsókötelét”. Déry kereken kijelenti: „Materialista vagyok - ameddig lehet” (531.), és ha mégis - kevesellvén a ráció kínálta eligazítást - a kozmosz és a lét titkait kezdené faggatni, megtorpan: , Anyagelvű hitembe bezárva, nincs mit válaszolnom”, illetőleg: „Ahol megreked a tudat, ott nyomban folytatja a hit. Én is hiszek, bár nem tudom, miben” (uo.). A túlvilágban semmiképp, elhárítván magától többször is ennek gondolatát (452., 531., 625. stb.). Márait Dérynéi sokkalta gyakrabban foglalkoztatja Isten létének avagy nemlétének, a hitnek, a gondviselésnek, a másvilágnak, az esetleges „folytatásnak” a problémája, ám egy vele abban, hogy ő sem kér a vallás(ok) és az örökkévalóság olcsó vigaszá162
