Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Oltyán Béla: A G.A. úr X.-ben társadalommodellje
Oltíján Hila tozása” de néhány sorral odébb e szabadság nem igazi voltáról olvashatunk X. világa és a külföld világa egyaránt korlátozza az embert képességei, valódi embersége kibontakoztatásában ... Az a bizonyos korlátlan szabadság ... tartalmatlan, üres, nyomorult és használhatatlan szabadság ...”3 Harmadsorban: a „szabadságillúzió a kiszolgáltatottság állapotában” jelleg elfogadása a részletelemek, motívumok, képek, látomások s a műegész oly összefüggéseit világíthatja meg, melyek egyébként nem értelmezhetők. Tudjuk, hogy Déry e művét (1958-1960 között) talán egész pályája legmélyebb érzelmi-hangulati hullámvölgyében írta. S amennyire helytelen lenne e regényt például egyszerűen börtönélményei hangulatmodelljének tekinteni, éppoly valószínű, hogy adott, pillanatnyi helyzete felerősíti élettapasztalatai negatív tendenciáinak kiemelését. A börtönmotívum (s elemei: a belülről nem nyitható, kilincs nélküli ablak, a kívülről oltott-gyújtott villany stb.) így egyszerre lehet konkrét helyzetét kifejező részlet, s a műegész síkján a gondolati-képi koncepciót előkészítő, alapozó, építkező anyag; s X. város lakói helyzetének, X.-nek mint hatalmas, láthatatlan falú börtönnek legfőbb jelképe s értékminősítője is, hisz például az öccsét egykor rabként kezelő Leone így nyilatkozik ifjúsága „tiszta, romlatlan állapotáról”, testvéréről: „hátán összekötözött kezekkel kör- besétáltattam egy hatemeletes bérkaszámya szűk világító udvarán, s korbáccsal a kezemben gondosan ügyeltem arra, hogy egyenletes léptekkel, pihenő nélkül, folyamatosan végezze sétáját az egyirányú közlekedés szabályai szerint”. Az „egyirányú- ság” egyaránt jelentheti a börtönudvaron sétálók útjának kimértségét, s X. lakói „választási lehetőségeinek” egyetlen, engedélyezett alternatíváját. S végül: a „szabadság anarchiája” koncepcióról való lemondás csökkenti az alkotáslélektani problémák kérdőjeleit is. Érthetőbb és természetesebb ugyanis, hogy egy írót a korlátozottság állapotában nem a korlátlan szabadság lehető veszélyei, hanem a tiltás látomásosan abszurddá növesztett rémei késztetnek inkább megnyilatkozásra. Lehangolóan komor, sötét kép! S felmerülhet a kétely: nem pusztán egy kivételes írói helyzet „magánérdekű”, egysíkú megnyilatkozása mindez, melyről ildomosabb lenne megfeledkezni? Célszerű, jogosult-e újra és újra a vizsgálat fókuszába állítani; hozadéka, jelentősége túlcseng-e akusztikájának negatív felhangjain? Az absztraktabb modellszerűség (a fantasztikum, groteszk stb.) önmagában nem mond ellent a realista tükrözés lehetőségének, s egy parabola viszonyrendszere hűn idézheti a valóság tényleges szerkezetének tartópilléreit, főbb csomópontjait, mozgástörvényeit is. A látomásos absztrakció bizonyos típusaiban azonban a látomásos hangulati közeg transzponáló ereje az alkotórészek oly összemosását és szubjektivizáló újjáalakítását végezheti el, mely a művet elsősorban nem a külső objektivitás tükrévé, hanem a szubjektum hangulati-lírai önkifejezésévé teszi. Kétségtelen: Déry látomásos művében e szubjektív módosító tényező lényeges vonás. A kritikák azonban rámutattak arra is, hogy a kafkai teljesítménnyel való rokonsága ellenére Kafkától el is térően hangsúlyozottabban figyel az emberi nem gyógyító és ellenálló erőire, s ez lázadóinak fel-felcsapó dacában is hangot kap. J Életünk 1974. 5.sz. 398. 128
