Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Kiss Katalin: A Pandora Lepketánc-kriúkája
IKiii JCatalin hanem a környezet kiszámíthatatlan és irányíthatatlan reagálásában van: a megátalkodott konzervatív dogmatikában, a történeti látású, mélyebb kultúra hiányában, a mohó és naiv kultúrsznobságban. Ami kész és kitűnő, az rögtön időtlenné válik (bár időpontból indul ki), ha százszor „futurista” is. Az újat tehát sokkal helyesebb természeti jelenségnek fölfogni, láthatatlan-látható, gyors-lassú, hangos-halk, szerves fejlődés eredményének, mert ha az újszerűség művészileg befejezetten jelentkezik, akkor az elfogulatlan élvező szemében egyformán lehet új és nem új, de mindenesetre természetes lesz. Az új érték megszületése percében régivé változik, törvénnyé és mintává, - késleltetésről legfeljebb a környezet gondoskodik. Ady is sokaknak természetes volt; másoknak, akiket általában lenéznek, ma is „új”: nyilvánvaló, hogyha nem múló sallangokat veszünk újságnak, akkor az „új” fogalma azonnal változik s legfőbb meghatározói közé beveszi a környezetet. Az újnak tehát, amely dacosan szokott kikelni a mindenkori jelen elutasító mozdulatai ellen, tulajdonképpen örülnie kellene az elutasításnak, mint olyasminek, ami létalapját adja. De melyik újító hajlandó elismerni, hogy új értéke csak a környezet - egyébként vitatható - butaságában áll? Másban van az új, valahol sokkal mélyebben, tisztábban és bonyolultabban, elrejtve olyasmibe is, amiről most nem beszélhetek, a forma, stílus és tartalom végtelen sok kémiai keveredésében. Valami Univerzálismus - van már ilyen? - uralkodik a szellemi életben, nem eklekticizmus, hanem lélektannal és esztétikával fölmérhetet- len Egyetemesség, amelynek mindenkor csak részlete az iskolák és egyének esztétikája, s csak részletek részlete a vita. Ezért eredménytelen végső pontokon, bár ott sem haszontalan, a vitatkozás és kritizálás, s ezért marad meg egyedül fontosnak a mű, annak belső ereje és a mögötte álló ember, aki egész szubsztanciájával mégis csak jobban képviseli az Egészet, mint tudatosított maga-részletével, a gondolatival. A művészet azonban, mint élő hit, épp úgy megteremti a maga teológiáját, mint a vallás: hitvitákat folytatunk s esztétikákat állítunk fel, pedig előre tudhatnók, hogy valamennyi tévedés. A kritikai szellem mindamellett hasznos lehet, ha szabad, becsületes, őszinte teremtőakarat tölti ki s nem erőszakos, félig kulturált megszűkí- tés, az egyéni részletátfogást még jobban részletté törő, pártérdekű felelősségérzetnélküli dogmatika vagy presztízsóvó irodalompolitika irányítja. Az a kritikai becsületesség, amelyre szükség van, amelyet a Pandora szeretne újból megteremteni Magyarországon s amely csak akkor lehetne tökéletesen egységes - tévedhetetlen akkor sem -, ha egy ember végezné: ez a minden rétegződést egyszerre látó kritikai vágy becsületességet és komolyságot kíván a „környezettől” is. Emeljek én is szót e megítélések ellen? Olyan helyről jöttek ezek, amelynek elsősorban zsurnaliszta-hivatása van s amelynek szempontjait, úgy látszik, sem tájékozottság, sem belső tárgyhoz értés nem emeli művészileg elég magasra ahhoz, hogy a szép emberi-politikai gondolatok körén túlra is szélesítse láthatárát. De a magyar „környezetből” más hangok is feleltek, nem manifesztumban, hanem tettben hívó szavunkra, s a tisztázás aktuálissá tett, régi vágya bátran és nemesen hangzott el olyan nyilvánosság-fórumról is, amelytől nem elsősorban vártuk: Kemény Simon nem mellettünk 36
