Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Kiss Katalin: A Pandora Lepketánc-kriúkája
DCiii DCaialin beszélt, hanem a magyar helyzetről és sürgető, hiányra rámutató írása lényegesen különbözött attól az írásbeli tévedéstől, amely a fentiek elmondására alkalmat adott. Nem hiszem, hogy Kemény Simonnal több dologban egyet érthetnék, mint Karin- thyval, de nem akartam szó nélkül hagyni fölhívását, mint ahogy a Karinthyval kapcsolatos cikkre, mint jelenségre is válaszolok: Abban a szégyenteljes zűrzavarban, barátkozásban, elfogultságban, dogmatizmus- ban, kritikahelyettesítő kommünikézésben, amely évek óta megüli a magyar irodalmi életet, a helyiérdekű felfogás, szokásjog alapján, csakugyan támadásnak nevezheti az elutasítást. Ebben a zűrzavarban természetesen sokaknak kívánatos volna, ha dogmatikusan ítélnénk el valakit - mondjuk: Karinthyt vagy egyik munkáját, - mint például burzsujintellektuel írót; bizonyára kellemesebb volna az is, ha „futuristamód” vágnók le, „érdekesen”, „speciálisan”, tehát éppen ezért „veszélytelenül”. Ebben az esetben olyan titkos szövetségérzés alakulna ki köztünk, és az „öregek” - kik az „öregek”? - között, amilyen, mint már nagyon találóan megjegyezték a Pandora helyzetének jellemzésére, kialakulóban volt a politikában egy reakciós hatalmi tábor és a Vági-párt között: diszkreditálni az igazi ellenfelet! Az volna kellemes, ha a fiatalság levonna minden konzekvenciát, egészen az irreális sematizmusig s a múlttal megszakítana minden szellemi érintkezést, hogy szabályszerűen, egyesek modernségének vagy konzervatívságának alapszabályaihoz alkalmazkodva, legyen modern. De az igazi, építő-akaratú fiatalság, amelynek semmi köze Karinthy emlőihez, de köze van az egész magyar szellemi múlthoz és élethez, nem fogad el kimondott vagy hallgatólagos utasításokat arra nézve, hogy milyen összetételű legyen jövője, esztétikája, esetleg szociális vagy nemzeti érzéke, rokonszenvei és egész világfölfogása. A régi hangot egyetemesen csak az ítéli el, akinek nincs vagy gyenge a hangja, az, aki az avult ó-radikális recept szerint bátor; a becsületes és igazi új irodalomnak és kritikának azonban kemény - talán tévedő - igazságérzetének kell lennie, s van is, ahhoz, hogy esetleg konzervatív is legyen, nagyon konzervatív, olyan, amilyennek természetes fejlődése és ereje kiépítheti: nem öreges és nem fiatalos, látja a régiben az újat, az újban a régit, jót és rosszat mindkettőben s lemond a testhez és érdekhez szabott modernségről. Hogy mennyire más a többieknél, azt mutatja a Lepketánc-kri- tika is, mint jelenség. Ugyanez a kritika, mint vélemény, lehet becsületes tévedés, lehet rossz és tökéletlen. De nem élünk a Wells-féle Country of the blind-ban, hogy párhuzamos vélemények összetéveszthetetlenül meredezzenek egymás mellett: nézze meg akárki Karinthy darabját, olvassa el még egyszer Illés Endre kritikáját és mondja meg, melyik rosszabb a kettő közül. 37
