Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Kerekasztal-beszélgetés: Eörsi István és Litván György visszaemlékezései - Pomogáts Béla, Tverdota György, Botka Ferenc és Veres András hozzászólásaival
léertUus atul-bvi tcéltjetéi kapott állandó kedvezményezés ellenére a szüntelen önsajnálat állapotában élt, és ahogy Göncz Árpád megfogalmazza, Déry kihúzta magát a börtön közösségéből. Végig ez jellemző a magatartására. Még mielőtt összekerültünk volna, történt az, amit nekem ő Márianosztrán mesélt el. Elmondta, hogy neki a vizsgálati fogságban klausztrofóbiája volt, és ott a Fő utcai zárkában folyton elájult, rosszul lett, és ezért egy idő után kedvezésből áttették az úgynevezett „írószobába”. Voltak ott az egyik emeleten írószobák, a Nagy Imre-per vádlottjait is közvetlenül a tárgyalás előtt ott helyezték el, ennek mégis ablaka volt és parkettja, és nem prices, hanem vaságy, szóval Déry is ott lehetett, és ott jobban érezte magát. Jött, azt hiszem, az első beszélő Böbével, ami lezajlott a vizsgálótiszt jelenlétében, aztán megcsókolták egymást, Böbe elment, s akkor a vizsgálótiszt azt kérdezte, no Déry, mit súgott magának a felesége, és erre - ahogy Tibor mesélte, én ezeknek se szerettem hazudni, megmondtam: Azt súgta, Molotov ugrott. Ez tudniillik azután történt, ’57 nyarán, amikor Hruscsov a Molotov-féle sztálinista szárnyat kigolyózta a szovjet pártvezetésből. De ezzel Dérynék az írószoba is ugrott, visszatették a zárkába, ahol újra klausztrofóbiái voltak, ájuldozott, és bevezették azt a szigorú rendszabályt, hogy a házastársak csak szájon csókolhatták egymást (nevetés, közbeszólás: szexuális kényszer), igen, szexuális kényszer. No, ez volt az első történet, amit tőle hallottam a vizsgálati időszakról. Mondom, egyébként a Gyűjtőkórház zárkáiban voltunk mi egymás mellett egészen ’59 május 13-áig, ő leírja az ítélet nincsben ezt a mindannyiunk számára nevezetes napot, amikor egyszer csak nyíltak a zárkaajtók, és bedobták kinek-kinek a civil ruháját, és azt mondták, na, öltözzenek át. Minden egyéb magyarázat nélkül. És Déry leírja, hogy ezek után milyen halálfélelmei voltak, mert semmit nem lehetett tudni, ahogy a velünk egy zárkában levő Fekete Sándor Madáchot idézve, torzítva azt mondta, nem látom tisztán, póter vagy kötél (a póter a szabadulást jelenti a börtönszlengben), szóval, hogy szabadulunk vagy fölakasztanak. Átszóltunk a túlsó zárkában lévő Fazekas György újságírónak, aki azt válaszolta az általunk használt 22-es ábécével (a egy koppantás, b kettő, a z 22, el lehet képzelni, hogy ez milyen körülményes), azt válaszolta arra a kérdésünkre, hogy mi van, hogy ilyenkor engem repülőgépre szoktak tenni, és kivisznek az országból (nevetés), ami utalás volt a Nagy Imre-csoport 56 novemberi sorsára. De nagyon jellemző, hogy Déry hogy írja le a könyvében, az ítélet nincsbcn ezt a napot, tudniillik leírja először is, hogy Kosáry mennyire irigykedett, amikor megkapta a civil ruhát, Kosáry tudniillik mint kisidős ott maradt, az öt év alattiakat a Gyűjtőfogházban hagyták, tehát azok nem kapták meg a civil ruháikat, azokat nem mozgatták, és Déry hosszan írja Kosáry izgalmát, hogy bezzeg ti szabadultok, én megint itt maradok. Nem így történet természetesen. Ez az egyik mozzanat, amit részletez, a másik a meggyőződés, hogy őt most kivégzik mint 56 nemzetközileg ismert képviselőjét, mert nyilván Rákosi visszatért, visszavette a hatalmat, és ez most az ő végét jelenti, és aztán mellékesen megírja, hogy mi történt, hogyan tereltek aztán be bennünket rabomobilokba. Egyszóval nem írja meg a nap legnagyobb élményét, hogy tudniillik évek után viszontláttuk a barátainkat, Bibót, Gönczöt, Harasztit, Vásárhelyit és má177
