Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Czetter Ibolya: Az öregség mint stílus. Déry Tibor: Kedves bópeer
('‘netter 3bshja za, hogy a bópeer meg tudja őrizni azt a látszatot, hogy szándékosan kényszeríti magát a vénember szerepébe, tehát a rájátszás, a kettős perspektíva fenntartása tudatos, szellemes írói fogás a részéről, s valójában eldönthetetlen, hogy az említett, a gondolkodás megfáradására valló tünetek szintén a színjáték részei-e avagy önkéntelen létrejövő, ekképp leleplező részletek a műben. A főhős szelleme például roppant eleven a nyelv területén, a kifejezés hajlékonyságában, abban, hogy a legváltozatosabb nyelvhasználati típusokat, az úgynevezett regisztereket képes váltogatni. A Kedves bópeer...! szövegének stílusa belső rétegzettséget mutat. A magatartás stílusváltozója szerint (azaz a beszélőnek a megszólalása alatti szándékos vagy nem szándékos magatartása, illetve a befogadó által a beszélőnek tulajdonított nyelvi megformáltságbeli magatartás) az egyik tartományban a szöveg választékosnak mondható: például a szinonimák végtelen gazdagságát tárja elénk a „tragikus testrész” megnevezéseivel: „csöpp pöcs”, „fütyülő”, „aknavető”, „kis bot”, „lázadó lobogó”, „ostromágyúcska”, „az utolsó ítélet harsonája” stb. Nyelvi fölényének csalhatatlan jele az árnyalatfinom, képi eszközökben gazdag megfogalmazás, a finom metaforizálás, antropomorfizálás; a hasonlatok használata: például: „dér ütötte rózsa”, „a tudat hártyái”, „Minél öregebb az ember, rostáján annál több pelyva akad fenn...”, „Ha egy varjú egy percre leszáll egy faágra, az mélyen megereszkedik súlya alatt, mintha egy zacskó szennyest akasztottak volna rá”, „A varjak megannyi égbeszállt falusi siratóasszony”, „Önfegyelmének fűzőjén csak álmában lazítson”, „egy tavaszi alkonyat eperszínű fényében”, „alvadt, kék tekintet”. A szépirodalmi, kiművelt nyelvet a hosszú mondatokban, körmondatokban, az ünnepélyes, emelkedett szavakban, frazémákban, a kifejtő-magyarázó elbeszélő formában találhatja meg az olvasó. Egy másik nyelvi rétegben azonban a szöveg a bizalmas kategóriához áll közel, s előfordul, hogy a durva tartományba illeszthető elemek is szerephez jutnak. Az író önfiatalító szuggesztióra is képes, bizonyos helyeken ugyanis teljességgel idomul a fiatalok szlenges beszédmodorához: „Ez tök tehetségtelennek ígérkezett”, „sajna”, „kiröhögni”, „vihogok”, „nyerítek”, „Vége a kislánynak, a kurva úristenit”, „Vén fa- szi, miben reménykedhetem még?”, „Nem szeretek díványon katymarolni” stb. A szöveg tehát több ponton megtörik, bizalmas beszéddé alakul át, s ez az összetett nyelvi mozgás különös kettősséget hoz létre: olyan stílusrétegeket vegyít, amelyek másutt egyetlen irodalmi szövegben ritkán elegyednek. Ezáltal a befogadónak állandó hasonlításokat kell végrehajtania ahhoz, hogy a Kedves bópeer...! összetett stílusszerkezetét megértse. A kisregény hőse intellektuális öncsalásokkal jut el egy plátóivá szublimált szerelmi élmény hatása után egy emberinek, méltóságteljesnek nevezhető öregségbe, amelyben az elvégzett munka az egyetlen önkiteljesítő, az életnek tartást, tartalmat adó értelem. A kései mű sokszorosan igazolja, hogy a stílus eleven energia, amely a szavak médiumán át érzékiesen képes továbbítani egy személyiséget, s igazolja Jókai örökérvényű bölcsességét: tudniillik hogy Öreg ember nem vén ember. 157
