Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Kontra Ferenc: Kollektív amnézia helyett magánarchívum
DConlra Cferene aki De profundis... címmel írta meg börtönvallomását, és aki szintén a mélységből kiáltott egy ítélet miatt. Ez a motívum többször is megjelenik az ítélet nincsben, legemlékezetesebb kifejtése így szól: „azt hiszem, amit pályám kezdete óta: hogy az író helye a pokolban van. Oda utalja a természet, s a társadalom. Ha ez utóbbi történetesen elfeledkeznék a beutalásról, az író maga teremti meg poklát. Hasznát csak akkor látja az emberiség, ha onnét szól fel.” Az ellentétpárok egymás mellé helyezése nem retorikai, hanem életrajzi elem, például alig tíz évvel a Kossuth-díj után börtönbe kerül, továbbá aki megtapasztalta a szerencsejátékok és a tengerparti nyaralóhelyek világának gazdagságát, annak van mit mondania a kintről és a bentről áttételesen is. A már említett lent és a fent („a verem fölött állva”) mellett logikus felvetés a következő: „.. .kérdés, hogy tudatunk helyes mértékkel méri-e föl világosságainkat, sötétségeinket?” Az elvont gondolkodás szintjén pedig az igazság és hazugság szembeállítása jellemző (például „a társadalom eszelősen védekezik a hazugság vádja ellen, s mindenkoron s mindenütt, történelmének minden pillanatában és helyszínén az igazság nevében és védelmében lép fel, és csak otthon, a kuckóban meri kinevetni önmagát”), mindez arra hivatott, hogy azokat a bizonyos igazságtalan ítéleteket körülírják, az olvasó számára is meggyőző kontextusba illesszék. A magánarchívum az irodalomban a felejtés ellen irányul, jellemzője, hogy a szerző a maga nevében beszél, nem mások szócsöve, nincs tehát olyan tartalom benne, amely azt sejtetné, hogy ez egy nép, egy réteg, egy irodalmi csoport vagy generáció álláspontja is egyúttal. Ahogyan maga is kijelenti: „az ember mindenekelőtt a saját történelmére figyel”. A börtön G. A. úrX.-ben megfogalmazott kollektív amnéziájával szemben vallomása olyan tényanyagot tartalmaz, amit csakis ő élhetett át, a legtöbb esetben más szemtanú nem is akadt. Kirajzolódnak folyamatosan a magánarchívum polcai, melyeken a megőrzés különféle személyes rétegei kapnak helyet, mint említettük: a család, az írótársak, az ismerősök stb. Ezekre külön-külön rengeteg példát találunk; a feltűnő az, hogy a legfelső polc mennyire foghíjas marad, a ma olvasója, aki a mai írók messzemenő, sőt tolakodó őszinteségéhez és individualitásához szokott, Dérynéi távolságtartást tapasztal. Semmivel sem mond el többet a kártyáról, mint korábbi önéletrajzában, semmivel sem többet a körülötte zajlott eseményekről, mint bármelyik interjújában, és a pályatársak képe is csak úgy kerül be szinte szó szerint, ahogyan rövidebb írásaiban már előbb sorra publikálta őket. (Ungvári Tamás szerint „A könyv gyengéje nem az, ami benne van, hanem ami kimaradt belőle.”) Más társadalmi és történelmi kontextusban, egy későbbi generáció számára egy adott mű jelentése már nem feltétlenül ugyanaz. A mai olvasó nem a periratokat és a politikai nézeteket kérné számon, mivel ezek nem poétikai és egyáltalán nem irodalmi szempontú elvárások. Ma azt a lehetőséget látja az olvasó kihasználatlanul hagyva, amire egy ilyen jellegű és terjedelmű vallomás lehetőséget kínált volna. Ahogyan maga is fogalmaz Déry: „Egy hangfogó üveglap csúszik lassan közém és a világ közé”. Ha már vallomás, akkor legalább most az egyszer elárulhatott volna valami többet és árnyaltabbat is önmagáról az a kitűnő író, aki saját művei mellett André Gide150
