Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Kontra Ferenc: Kollektív amnézia helyett magánarchívum
DContrii Catrene tői William Goldingig olyan szerzőket fordított (saját bevallása szerint „legalább negyven-ötven” könyvet fordított), akik esetében éppen Déry hangján szólalt meg magyarul a személyesség, a belső világok lélektani indíttatásainak az az oknyomozása, amit az Ítélet nmeiben nem találunk meg. Az író fokozottabban tud arról, ami vele történik és benne végbemegy, gyakran ítéli hasznosnak vagy szükségesnek, hogy lelkiállapotát pontosan szavakba öntse, és büszke arra, hogy ebben is igazat mond, ezt értékeli Déry is, amikor József Attiláról, Tóth Árpádról, Füst Milánról és Kassák Lajosról nagyon is plasztikusan, sőt olykor kritikusan ír. Nem szabad persze abba a tévhitbe esnünk, hogy az író közlései magánéletéről egyúttal hibátlanul és maradéktalanul feltárják a tudattalanját is, hiszen arról senkinek sincs tudomása, viszont az intim természetű közlések (ahogyan az említett pályatársak esetében) kulcsot adhatnak egy olyan lelki tartomány megértéséhez, melyről jórészt helytálló megállapításokat tehetünk ma is, ebből természetszerűen az következik, hogy minél több az elhallgatás egy vallomásban, annál kevesebb tudható meg az író személyiségéből. Dérynék erre is megvan a maga válasza: „mind kö- zömbösebb vagyok másokkal, de múltammal szemben is”. Nem találgathatunk, hogyan és miről kellett volna még írnia, mielőtt bekövetkezett volna ez a „közömbösségi állapot”, hiányérzetünk abból adódik, hogy félezer oldalon át folyamatosan kívülről látunk egy keserű embert, aki szándéka szerint vallomást tesz ugyan, viszont ebben elsősorban önéletrajzának tényeivel, írói elveivel és stílusjegyeivel, filozófiai és aktuális társadalomelméleti nézeteivel, valamint önkritikával teli pályaképével ismerkedünk meg. A sorok között olvasva egy kényszeresen tépelődő ember körvonalazódik előttünk, aki akkor sem tudja túltenni magát az átél- teken, amikor a dolog már idejét múlta. Mintha röghöz kötnék a sokat ismételt tények, és egyúttal palackba zárnák más műveiben sokszínűvé terebélyesedő alkotói szellemét és fantáziáját. Talán éppen a társadalmi együtthatók mára kevéssé figyelemfelkeltő bonyolítása és fegyelmezett virágnyelve vonja el figyelmét és ihletét arról, hogy olyan emberközelien hétköznapi dolgokra is visszaemlékezzen: voltaképpen kit vagy mit és miért szeretett igazán, vagy tudott-e valaminek önfeledten örülni egyáltalán. Ezen a szálon szakadozik a kontinuitás leginkább a vallomásban. A reménytelennek látszó küzdelmet a kitűzött céllal leginkább egy fehér pillangó esetéhez hasonlíthatnánk, amelyet gombostűre tűztek, és amíg szárnyai mozognak, azt gondolja, elrepülhet, valójában egy helyben forog a saját tengelye körül, hiszen maga választotta ezt a poétikai helyzetet, hogy az ítélet legyen éppen a gombostű, amely nem engedi elmondani, mi miért történt vele. A mai olvasó akceptálja ugyan a korabeli korlátokat, és azt sem várja el, hogy az író a bőrét is levesse, viszont elviselne némi irodalmi szintű bensőségességet. A lélektani próza önmagára is érvényesített hagyománya mindenképpen fehér foltnak számít itt, amiben pedig éppen az a Nyugat járt az élen, melynek Déry Tibor a munkatársa volt, barátai is akadtak mindkét nemzedékből. Ebből a hiányból valamit maga is megérzett, mert nem véletlenül került ez a mondat A gondolkodó hagyma című, 1957-es börtönbüntetését jóformán csak metaforikusán megjelenítő fejezet végére: 151
