Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Kontra Ferenc: Kollektív amnézia helyett magánarchívum
DContra Cferene tett szikárság a mai olvasatban inkább a hárítás eszköze. Paradox módon nincs még egy cím, amely mégis, éppen ezért ennyire hangos lenne. Mintha csak a címben artikulálná elemi erővel, teli tüdővel azt, amit a műben csak halkan tesz, ha nagyon odafigyelünk erre az összetéveszthetetlen hangra. Erről a másutt meg nem ismert tónusról kell külön beszélnünk. Ami a költészetben a hitelesség záloga, ami még fontosabb, mint a vers kimért formája vagy a metafora egyedisége, az a költő hangja. Vagy bizalmat támaszt bennünk az iránt, amit olvasunk, vagy azt mondja, hogy nem érdemes odafigyelnünk; és ez a hang hordozza mind az intonációját, mind az eleven formáját mindannak, amit a költő kimond. A vallomásban éppoly döntő tényező a prózaíró felismerhető hangja, mint a költészetben; olvasásakor kevésbé vagyunk ennek tudatában, és amikor a vallomás megírásának poétikai sajátosságairól beszélünk, nemigen tudjuk idézetekkel megfelelően illusztrálni, mert ez a hang folyamatos, és regiszterei a műegész meg- komponáltságában észlelhetőek csupán. Déry vallomásának ez a hang lényeges és markáns eleme: azonnal kihalljuk belőle a visszafogottságot és a tárgyilagosságra törekvést. Ez a hang jellemzően kételkedő, de mentegetőzés vagy félénkség nélkül az, nagyság, sőt méltóság van benne, amely az írónak a hagyománnyal és a szellemi élettel való kapcsolatából ered, abból, hogy pontosan tudta, mi történt korábban, és hogy az átéltekből mit akar és mennyit tud leírni. Leginkább ott válik költőien áttételessé, ahol a tények kimondása még nyilván cenzurális vagy magánszférába tartozó okokba ütközik. Ilyenkor szólal meg a metaforikus gondolkodás hangja: „Jobban szeretném, ha gondolkodásom egy alföldi folyó természetes, lomha hömpölygésére hasonlítana, mely ugyan szintén egy törvénynek, a nehézkedés általános törvényének engedelmeskedik, de akadályait harag nélkül, kényelmesen megkerüli, jobbra-balra kanyarogva emitt egy kevés iszapot szed föl, amott lerakja, egy pöttömnyi öbölben egy percre megáll, hogy elcsenhesse egy fűzfa tükörképét.” Ezzel az idézettel értünk el a szerkezet egyik sarkalatos pontjáig, a már említett „prózahelyzetig”: egyszerű példával élve, ahogyan a népdalokban, mindig egy természeti képből, esetünkben ugyanabból a helyszínből indul ki a szerző, sohasem véletlen természetesen, hogy „lassan ősziesre fordul az idő”, „a kertben megállt a nyár” vagy „miféle csapat ez az orgonasövény mentén”, szinte megrögzötten ismétli csaknem szó szerint: „A kert magas orgonasövénye mögött kezdődnek a szomszédok szőlői.” A rózsaszín futórózsa íve alól, ahol az író jegyzeteit készíti, mindig a múlt kísértetei bukkannak elő, bármerre tekint, mindenből kételyek és ítéletek lesznek. Mert „Egy kert mikrovilága maga a világ.” A kert mozaikjainak beillesztése egyúttal a tagolás és témaváltás eszköze, a jelen, a most színtere, ami viszonyítási alapot is jelent. Hogy az eljárás mennyire szándékos, arra maga a szerző tesz egyértelmű utalást, amikor az egyik bekezdésben még a napsütötte méhdongás csöndjéről ír, majd a következő bekezdésben már az 1957-es börtönről, „amikor a magam erejéből kivetkőzve, hiába néztem körül ésszel felfogható segítséget keresve, s gyávaságomban lényem legalsó határáig szálltam le egy szentségtelen de profundis clamavi kiáltásra”. Természetesen nemcsak a 129. zsoltárra utal ezzel, hanem Oscar Wilde-ra is, 149
