Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Kontra Ferenc: Kollektív amnézia helyett magánarchívum
Honira CŢerene Déry Tibor kortársairól, valamint saját családjának tagjairól fest. Ezen a színes műfaji palettán vehetők csak ki azok az árnyalatok, melyekre a szerző mindig is annyira kényes volt: a pontos mondatok ugyanolyan mesterségbeli tudásról árulkodnak, mint a halhatatlanok ecsetvonásai; a miről írni és a hogyan írni kérdései keresik helyüket ugyanazon a vásznon, csak a keretet, vagyis a formát kellett megtalálni hozzá. A poétika közhelyszámba menő kiindulópontja például a líra esetében ilyenkor az, hogy vershelyzetről beszél; prózahelyzetről nem szoktunk beszélni, inkább úgy fogalmazunk, hogy miből indul ki az író vagy mi a mű központi gondolata. Az utóbbi kérdés nem válaszolható meg anélkül, hogy elöljáróban ne gondolkodjunk el egy nagyon is szembeötlő jelen, amit megkerülni nem tudunk, hiszen a szerző úgy tette ki elénk, és végig úgy helyezte el konokul és következetesen művében, mint egy útjelző táblát. Természetesen a címről van szó, azt akarta, hogy töprengjünk azon, amin ő töpreng: ítélet nincs. Végigolvasva életművének címeit, észrevehető, hogy ebben is mennyire konzekvens. Még a verscímek is rövidek, egyszerűek, tömörek, célirányosak, lényegre törőek: például Tél, Anyám, Tájkép, Víz, Farkas-, azt is mondhatnánk, hogy konvencionálisak, gyerekek írnak ilyen címmel fogalmazásokat, mintha gondot se fordítana rá az író, és mégis: aligha kell fejtegetni, mitől kell életre-halálra komolyan venni azt a szikárságot, hogy Szerelem, Számadás, Felelet. Nem lehet másként olvasni az ítélet nincset ma sem. Azt a bizonyos központi gondolatot ezúttal is a cím árnyékában kell keresnünk. A korabeli visszajelzések sem mellőzték ezt a látszólagos enigmatikusságot. Lukács György már a saját címével minősíti Déry könyvét, amikor 1969-ben az Új írásban azt a válaszcímet adja elemzésének, hogy Van ítélet, mivelhogy „Déry itt a tagadást látszik a figyelem homlokterébe állítani, éppen saját szubjektumának központba helyezésével”. Nem is volt olyan nehéz erre rájönnie, hiszen Déry Tibor részletesen kifejti: „Az ellenálló szerepe nemcsak természetes, de kötelező a művész számára mind a társadalom, mind a természet játékaiban, s műve megromlik abban a pillanatban, amikor kilép vagy kiléptetik belőle.” Ungvári Tamás 1973-as monográfiájában leszögezi, hogy „ítélet volt”, és „az ítélet nincs az 1938-as büntetés példázatában gyónja meg későbbi szenvedéseit”. Ezek tükrében miért ne fogadnánk el ezúttal is a címadásnak ugyanazokat a jellemzőit, melyek az egész életműre érvényesek: azaz legalább két ítélet negációjaként. Miért kellene csodálkoznunk ezen a címadáson, ha már az első ítélete kapcsán leírja: „A bírói ítéletet, mint teljesen illetéktelent, fél kézzel elhárítottam", majd a második börtönbüntetés kapcsán felteszi makacsul ugyanazt a kérdést: „Megismétlem tehát: mihez kezdjen az ártatlanul elítélt?” Érdemes végigkövetni, miként válik (csaknem minden egyebet félretolva) ez a kérdés az egész mű központi gondolatává. Ettől nincs egyébként pontos kronológiája sem, mert nem az életrajzi adatok egymás- utánisága a meghatározó, hanem az ítéletek időbeli elhelyezkedése; az ítélet mint feldolgozatlan trauma, ennek sorsszerű vonszolása, a tünetek realisztikus leírása, anélkül, hogy lélektani eredőit és traumatikus következményeit kutatná. Sőt: a már emlí148
