Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Kontra Ferenc: Kollektív amnézia helyett magánarchívum
DContra Cf-erene Kontra Ferenc: Kollektív amnézia helyett magánarchívum Az ítélet nincs ítéletei A Déry-konferenciára felkérő levél többek között felteszi a lehetséges kérdések egyikét: Milyen poétikai kérdéseket vet föl a Déry-életmű 21. századi szemmel? A poétikai felvetések élére mindenekelőtt az kínálkozik, ha egyetlen művet kellene választani az életműből, akkor ma miért éppen azt emelnénk ki. Természetesen alkotói szemmel az előremutató elemeket keresnénk, melyek mára különösképpen aktuálisak lettek. Ha a mában tekintünk szét, akkor azt figyelhetjük meg, hogy kétféle „prózatrend” látszik polarizálódni: a szándékoltan és koncepciósán nagy fikciók és a nagy vallomások irodalma. Déry ítélet nine se természetesen az utóbbi vonulatba sorolható. Megírásakor ha voltak is előzményei, műfaját tekintve nehéz lett volna bármiféle paradigmába illeszteni a kortárs irodalomban. Emlegették akkor önéletrajzi regényként is, ahogyan például Márai Sándor Egy polgár vallomásait Azért említem éppen ezt a párhuzamot, mert mintha nem vennénk eléggé komolyan a szerzőknek azt a szándékát, hogy márpedig ők most vallomást tesznek, és nagyon pontosan definiálják is szándékukat, idézem, mit értett ezen Déry Tibor az ítélet nincs esetében: „Az önmagámmal folytatandó párbeszéd jóformán még meg sem kezdődött, írói önkényem máris alakítgatni igyekszik, a szép arányok s a kellő összkép kedvéért a nyersanyagból itt lefarag, amott hozzátesz, egész volumenében művé igyekszik csiszolni, ami jog szerint majd csak később, a vallomás után (kiemelés itt és a továbbiakban tőlem - K.F.) kíván művé lenni. A vallomásnak, ha nem magamutogatás, szinte elengedhetetlen feltétele a titkosság, de a füzetemmel magam előtt a láthatáron már ketten vagyunk, amikor magamnak gyónok.” Az idézetből természetesen nemcsak a műfaj definiáltságára figyelhetünk fel, hanem arra is, hogy önreflexív prózáról van szó, minden mondata felett érezni az önmagát felülvizsgáló, habitusában is folyton korrigáló ént, amely szándéka szerint önmaga és az olvasó előtt próbálja tisztázni magát, felmenteni vagy éppen elítélni vélt vagy valós vádak alól: „Nem kívánom, de nem is tudnám értelmemet kikapcsolni a mindenkori ítélethozatalból, s eleve belenyugszom annak a valószínűségébe, hogy esendő ember vagyok, még tévedéseimben sem tévedhetetlen.” Érdemes párhuzamosan idézni a már említett Egy polgár vallomásaiból Márait, aki lényegét tekintve ugyanazt mondja a vallomásról, amit Déry: „Van valamilyen végső menedéke a léleknek, ahová az író menekül; az igazságot keressük, de valamit megtartunk az igazságból magunknak s nem adjuk oda senkinek... a titkot, azt, amitől én nem lehetek más, csak én, amiben különbözöm, nem adtam oda senkinek.” Poétikai elemeiben, írói eljárásában a vallomásnak nevezett keretbe beleférnek a széppróza más művekben gyakorolt hagyományai mellett olyan műfajok is, mint az esszé, a visszaemlékezés, a napló, az idézet, a dokumentum vagy a portré, melyeket 147
