Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„Hol lehet jobb helyük egy nép költőinek?" - Keresztury Dezső: Irodalmunk emlékeinek védelme
kijavítására. Filmet kell készíteni Dérynéről, Erkelről, Lisztről. Hol vannak a kor hiteles tárgyi emlékei? Országos emlékkiállítást rendezünk a Jókai-évben s nyilvánvalóvá lesz, hogy a feladatot csak a szétvált gyűjtemények közös erőfeszítésével lehet megfelelően megoldani. A példákat hosszan folytathatnék. Felmerült tehát s egyes új intézményekben részben meg is valósult az a kívánság, hogy helyenként - például az irodalom, színház, zene területén - ismét összesítsék azt, ami összetartozik. Ez persze megint az alaposan és szakszerűen megvizsgálandó kérdések egész légióját veti fel. Egyebek közt az alapkérdést: mik is hát irodalmunk történetének a műveken kívül eső s megőrzendő emlékei? II. Elsőül is az ereklyék! Ezeken olyan tárgyakat értünk, amelyek íróink, költőink személyes életének emlékei, ereklyéi. A szót némileg hangsúlyozom. Vissza kell tudniillik emlékeznem egy értekezletre, amelyen megrovásban részesültem, mert a mi laikus, nemzeti múltunk emlékeire ezt a kegyes-vallásos képzeteket idéző megjelölést alkalmaztam. Ezek irodalmunk történetének „tárgyi emlékei", hallom még most is a szigorú hangot. Hadd szálljak újra szembe e felfogással. Miféle emlékekről van itt szó? Sajnos, nagyrészt olyanokról, amelyek önmagukban értéktelenek; nincs különösebb művészi minőségük, kevés kivétellel egyszerű, elnyűtt használati tárgyak. Minél közelebb érünk napjainkhoz, annál inkább ilyesmik, mert hiszen a régiségből szinte kivétel nélkül csak az maradt ránk, aminek saját értéke is van: egy-egy szép fegyver, értékes ékszer, drága bútordarab. A többi azért hányódott el régen s azért pusztul el manapság is, mert csak a hozzá fűződő emlékezet ad neki értéket, a személy, aki használta, az esemény, amelynek részese volt. Ezt az értéket azonban nem hangsúlyozhatjuk eléggé mind a társadalom, mind a közgyűjtemények, mind a kutatók figyelmeztetésére. Nekem, személy szerint, drágábbak például azok a címervázlatok, amelyeket, a Toldi szerelmét írva, Arany rajzolgatott le magának, mint a kutyabőrre festett díszes eredetiek, s nem adnám oda Petőfi szutykos pipáját bármilyen iparművészeti piparemekért, pedig nem is vagyok dohányos. De nemcsak magam vagyok így ezzel. A tapasztalat egyre bizonyosabbá teszi, hogy az efféle emléktárgyaknak valóban megbecsülhetetlen ereklyeértékük van; s valami, első látásra szinte megmagyarázhatatlan, megindító és mozgósító erő lakozik bennük. Már tudjuk, mily sokat mond annak, akinek van érzéke hozzá, Nikla nyomasztó csendje, az omladozó Berzsenyi-kúria s a család roppant kőhalommá növő síremléke; Petőfi szülőháza Kiskőrösön, a megilletődött látogatók csoportjaival; a primitív, kemény lóca, amelyen Arany Nagykőrösön üldögélni szokott s az idomtalan deszkaláda, amelyet íróasztalának nevezhetett. Mennyivel többet tud mind Vörösmartyról, mind a költészetről az, aki látta a kéziratos papírt, amelyen Vörösmarty a „Nincsen remén)/' sivító, jég- veréses sorait világra vajúdta; mennyi minden megvilágosodik Jókai titkaiból, ha végigjárjuk füredi villájának kerti útjait, tágas, levegős szobáit s látjuk a monstruó- zus ízléstelenségükben is mesterművű szekrényeket, amelyekben a nemzetet akkor képviselő intézmények, szervezetek s művészek adták át neki ajándékaikat! Kinek nem drága a kalamáris, amelybe Kossuth ütötte tollát s a kopott írógép, melyen József Attila kopogott, az arckép, az egyetlen, melyen Balassi dús bajusza oly sokat mondó indulattal lankad a gyengéd rajzú, érzékeny szájra s a dagerrotípia, amelyről Petőfi hiteles rútsága és lenyűgöző tekintete sugárzik felénk, Móricz Zsigmond kanapéja, amelyen fájós lábát nyugtatva olvasni szokott. S mindez nemcsak a meg27
