Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)

„Ha nem volna, fel kellene találni" - Antal Gábor: Valóság és varázslat. Megjegyzések egy tanulmánygyűjteményhez

Ennek a gondolatnak, természet és művészet, betű és lélek dialektikus egységének jegyében elemzi a könyvben Nagy Péter a Barbárokat. A szerző hajlandó bizonyos önkritikára is: annak idején ugyanis értetlenül szólt Kosztolányi 1932-ben írt, nevezetes, „céhes" novellamagyarázatáról. Az ötvenes évek közepén a művészi ön- célúság védelmének tetszett egy olyan írás, amely a mívesség - és a „varázslat" - jelenlétét vizsgálta Móricz oly természetesnek, só't természetinek ható remekében. Pedig - mint most Nagy Péter, ha nem is strukturalista módon, mindenesetre egyes részletek mikroanalízisével bizonyítja - e barbár létviszonyokat leleplező „lázitó ballada" a gondosan kirajzolt belső partitúra alapján szólaltatja meg a Sorsok iszonyú muzsikáját. Sok emberi és írói tapasztalatra volt szüksége Móricznak ahhoz, hogy kialakítsa e novellaremeklés takarékos belső tagoltságát, s elérje azt a gazdag információs anyagot minden redundanciától megszabadítani tudó művészi tudatosságot, amelynek alapján Nagy Péter kimondhatja: „A Barbárok az egyik legcivilizáltabb írása a magyar prózairodalomnak."

És mert nem lehetséges az írói mesterség - e tudatos varázslás - elemeit kizáró, csak és csupán tényekre korlátozódó irodalom - bármily érdekesek, lázítók vagy örvendetesek is a tények! -, a „Móricz-fejezet" tanulmányai közül hadd utaljunk Pomogáts Béla cikkére is, amely azokkal a riportokkal és elbeszélésekkel foglalkozik, amelyekben Móricz a ferencvárosi pályaudvar körüli „bódéváros" életét mutatta fel 1933-ban. Már maguk a riportok sem igazolják azokat, akik (például Truman Capote Hidegvérrel című munkájára, vagy éppen Móriczra hivatkozva) a „szociográfiai ihletésű" irodalomról mint önálló irodalmi műfajról, sőt mint az irodalom alapműfajáról beszélnek. A jó riporthoz sem elégséges a teleírt notesz és a tényfeltáró konokság. Például irónia is szükséges hozzá, gyakran a kedélyesség álarcában, és még egy sor „apró" fogás. Hát még az ugyanabból az életanyagból íródott novellákhoz! A sűrítés, a kiemelés, az „eltolás" segítségével válik maradandó értékű és hatású varázslattá a hajdani vad valóság.

Ami pedig Krúdy Gyulát illeti, nemcsak Bori Imre bizonyítja pompás tanulmányában (Adalékok Krúdy Gyula utolsó pályaszakasza kérdéséhez), hogy az író életének utolsó évtizedében a modern, intellektuális széppróza irányában tájékozódott. (Az 1930-ban született Boldogult úrfikorombant - eddig nem eléggé vettük észre - az ironikus felsőbbség tónusa hatja át. A címben foglalt felsóhajtás sem az íróé, valaki másé, akiről gyöngéd kegyetlenséggel szól.) De Sőtér István is, aki - a megállított idő okán - az egész oeuvre-t jellemzi esszéjében, találóan szögezi le, hogy igazából csak A vörös postakocsi előtt találkozhatunk olyan - gyöngébb - Krúdy-írásokkal, amelyek érintetlenek a valóság sugallatától. S bár a Krúdy teremtette Pest bizonyos értelemben délibáb város, a Pest fél évszázadának A vörös postakocsi „varázslatműhelyé"- ben kikevert képe „egy hézagos és töredezett hagyomány helyett, a városnak mintegy történelmileg is hitelesített hagyományává válik".

Érdemes egy pillantást vetni az Egy album képei című fotógyűjteményre, amelyet P. Macht Ilona szerkesztett. Itt az „álomloVagos", a „szindbádos" képeknél gyakoribbak és jellemzőbbek is azok a fotók, amelyeken az író fáradtan, keserűen, de azért mégsem önfeladóan néz a lencsébe.

Csupán egyetlen gondolatot jelezhetünk itt, habár a Kabdebó Lóránt szerkesztette kötetnek a Móricz-típusú és Krúdy-típusú irodalom álellentéteit feloldó, legfontosabb gondolatát. Úgy véljük azonban; legalább utalnunk kell még két tanulmányra. Az egyikre azért, mert továbbfejlesztése a Szindbád-novellák egy lehetséges elemzésének. Szegedy-Maszák Mihály ugyanis az Esti Kornél-novellák kapcsán arra mutat rá, hogy azokban Kosztolányi eltér az ő korában nálunk megszokott társításoktól, a „jól megformált történet" eszményétől. A róla szóló történetek cselekménytelensé135