Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„A múzeum története nem kis mértékben a kiállítások története" - A megmentett hangszalagok. Beszélgetés Tóbiás Áronnal
indult a menet. Sajnos nagyon rövid ideig tartott ez a dolog, 91 tavaszától júniusig, mert amikor a Magyar Nemzet fó'szerkesztő-helyettese lettem, úgy éreztem, nem összeegyeztethető, hogy én egy politikai napilap főszerkesztő-helyettese állami intézménynél legyek - még ha másodállásban is - hangtárvezető. B. De amíg itt voltál, azalatt mint az előbbiekből kiderült, rendet csináltál, és egy működőképes, átütő erejű Hangtárat hoztál létre, amelynek kapcsolatai egyre szorosabbak lettek a Rádióval. Azt szeretném, hogy beszélgetésünk befejezéseképpen erről is szólnál. T. Ez nagyon lassan, nagyon óvatosan kezdődött. A Rádió, mint behemót nagy intézmény, alig titkolva, be akarta kebelezni az itt lévő anyagokat. De akkor már Maróti István volt a helyemen, ő aztán nagyon szívós, körültekintő diplomáciával és nagyon következetesen vitte révbe a megállapodást. Mindenesetre elkerülte, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárát bekebelezzék, hogy onnan egyoldalúan parancsoljanak. B. Lassan a befejezéshez közeledünk. T. Azzal zárjuk: nagyon örülök, hogy az életem úgy alakult, hogy a Rádióban kitanulva ezt a szakmát, a riportázst, a Magvetőben kifejtett szerkesztőmunkámmal a hátam mögött olyan szinten tudtam hozzálátni az irodalmi interjúknak, amely messze több volt, mint az átlag riporterkedés. A legtöbb írót már 45 után megismertem, 55 és 56-ban rengeteg embernek én voltam a magvetős szerkesztője. A beszélgetések, hogyha én kérdeztem őket, mint régi ismerős, őszintén elmondhattak sok mindent. Ehhez persze két dolgot még hozzá kell tennem: egyrészt nem kérdeztem olyat, ami kényelmetlen lett volna számukra, másrészt ők sem mondtak hasonlókat, különösen azután, hogy ez a bizonyos Vas Zoltán-ügy riadalmat kavart írókörökben. Tehát kialakítottam egy nagyjából egységesnek tűnő módszert, amely kezdődött az írói életrajzzal, a családi-irodalmi gyökerekkel, majd folytatódott az írói pályafutással és a legfontosabb művekkel, és az ars poeticával zárult. Más szóval: egyfajta pozitivista vonulatban igyekeztem bemutatni az írót. B. Mint sajátos műfajú irodalomtörténész. T. Igen. Politikáról, napi politikáról különösen nemigen esett szó; nem kezdhettük el szidni sem a Kádár-rendszert, sem más egyebeket. így nagyjából kialakult egy másfél-két óra. Ebben a keretben készült el hét-nyolcszáz felvételem. Megjegyzem még: főleg olyanokkal próbáltam a hetvenes években szót érteni, akik a két háború közötti irodalomhoz tartoztak, mondjuk a Bartha Miklós Társaság körüli emberekkel vagy Csathó Kálmánnal, akinek a Magvetőnél lektora, szerkesztője voltam. B. Köszönöm a beszélgetést. 77
