Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)

„A múzeum története nem kis mértékben a kiállítások története" - A megmentett hangszalagok. Beszélgetés Tóbiás Áronnal

Viszont ennek az első másfél évtizednek a termését szeretném megjelentetni a Megmentett hangszalagok című tervezett kötetemben. Ebben a következő nevek szerepelnek: Füst Milán, Tersánszky Józsi Jenő, Kassák Lajos, Déry Tibor, Kodolányi János, Németh László, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Vas István, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Pilinszky János és így tovább.

B. Az akkor a magyar irodalom élvonala.

T. A második rész címe Erdélyi örökség lenne. 1971-ben elmentem Erdélybe, természetesen saját költségen, és hazahoztam 13 anyagot: Kós Károly, Molter Károly, Kemény János, Zsögödi Nagy Imre hangját, s a Tamási Áron nyomában néhányat; de voltak „kisebbek" is, Bartalis János és mások. Ezek mind hosszú beszélgetések.

Ezután voltak külföldi útjaim: találkoztam Antonio Widmarral 64-ben - nem is voltam még muzeológus -, majd Lengyel Menyhérttel 69-ben - akkor már a múzeumban voltam, Rómában Amerigo Tóttal készítettem beszélgetést, Párizsban Hatvány Bertalan báróval, Megyery Sárival, Fejtő Ferenccel, Londonban Cs. Szabó Lászlóval, Határ Győzővel, majd festőkkel, szobrászokkal: Czóbel Béla, Saár Erzsébet, Vilt Tibor, Mattioni Eszter, Tenkács Tibor - tokaji festő -, Kondor Béláról is van egy beszélgetésem, Bagi Évával, a második feleséggel, aztán Sánta Kálmán agykutató özvegyével, akinek férje politikus lett szegény feje, és elcsapták Rákosiék; aztán Máté Károllyal, a Diárium alapítójával, s lehetne még folytatni: Fülep Lajos, Lukács György, Karinthy Ferenc, Károlyi Mihályné Andrássy Katinka, Veres Péter, vannak még bőven számosán.

B. Félrevezető ez a felsorolás, amely lassan egyhangúságot áraszt. Az lenne az igazán érdekes, ha megjelenő könyvedet tudnánk rögtön az olvasó kezébe adni, hogy ajánlhassuk, olvasson bele a vallomásokba.

T. Ez volt az első korszak, de én ezután is készítettem felvételeket, és amit lehetett -átadtam; de nem volt kapcsolatom az új vezetővel, nem is nagyon tartott rá igényt, mert neki grandiózus tervei voltak: életmű-beszélgetések Határ Győzővel, Szentkuthy Miklóssal, aprómunkákat, úgy tűnt, nem volt hajlandó csinálni. Vagy velem lehetett, mint 56-ossal baja, holott 60. születésnapomra éppen ő írt szívélyes hangú köszöntőt. (Elet és Irodalom 1987. június 17. Halhatatlanok riportere címmel.)

B. Térjünk rá a kilencvenes évekre, újra-visszakerülésed időszakára.

T. 91 tavasza lehetett. A Rádióban rehabilitáltak, rengeteget dolgoztam, nagyon hosszú magánbeszélgetések, műsorok 56-ról, Nagy Imréről írókkal, azután akkor a Megmentett hangszalagok anyagai sorra mentek a Rádióban. Ekkor voltál olyan kedves, hogy üzentél értem, leültünk, s akkor azt feleltem: itt vagyok.

B. Nem először és nem utoljára, ezek szerint.

T. Másodállás és egész munka. Bár meg kell mondanom, örömmel vállalkoztam rá. Sikerült úgy-ahogy - szerény keretek között - négyórás emberekkel feltölteni a tárat. Mert korábban volt egy gépírónő, aki nem tudott gépelni, volt egy fiatalember, aki nem szeretett dolgozni stb. Úgy sikerült feltölteni bizonyos nagyvonalú pénzekkel az osztályt, hogy sikerült idecsalni Maróti Istvánt, hosszas habozás után, olyan nagy tekintélye volt a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, hogy még ő is megrendült előtte; de hál' Istennek sikerült őt idehozni, aztán sikerült Tasi Józsefet - veled együtt - rehabilitálni, én azt hiszem, hogy bármi történt is, nem kell szégyellni. Tegyem hozzá: Kelevéz Ágnes is félállásban visszajött, kerítettünk egy magnóleírót s egy technikust, aki az akkori keretek között a Rádióból vásárolt másodkézből technikát, végül bibliográfusunk is lett Reguly Ernő személyében. Tehát beszőttük a foltot, s nagyjából elkezdett döcögni, úgy-ahogy el76