Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„A múzeum története nem kis mértékben a kiállítások története" - A megmentett hangszalagok. Beszélgetés Tóbiás Áronnal
T. Jóval később, 1968-ban, s ekkor is Képes Géza segített, aki még egyetemistaként elég jóban volt Lakatos Lászlóval, a múzeum akkori főigazgatójával. És Vezér Erzsébet örömmel tapsolt ehhez. 1968 szeptemberében realizálódott a dolog, de nem egészen úgy, ahogy elképzeltem: amikor nagy boldogan idejöttem, Lakatos közölte velem, hogy csak négy órában vagyok muzeológus, a másik négy órában propagandista leszek. Ismerte a múltamat, hogy a sajtóhoz, Rádióhoz milyen közöm van, hogy egy csomó embert ismerek. így én hivatalosan „csak" négyórás muzeológus voltam egészen 1969. december 31-ig. B. Ittlétednek erről a „kettősségéről" alig tudunk valamit. T. Annyit erről a propagandamunkáról, hogy nagyon érdekes volt, hangversenyeket rendeztem, diákoknak irodalmi délutánokat. Komoly pénzügyi keret volt erre akkor még, aranykorszak volt. Volt például a Borsos Miklós illusztrációiból egy kiállítás, ehhez szerveztem egy kamarahangversenyt, Borsos Miklós ízlése szerint szép meghívókat nyomtattam. Borsos meghívta a barátait, többek között Bibó Istvánt is, akivel én itt találkoztam másodszor - először 57 tavaszán találkoztam vele, letartóztatásunk előtt néhány nappal. Szóval ilyeneket csináltam. Minden hónapban volt egy péntek délután, amikor összeállítások hangzottak el a reformkorról, a kiegyezés koráról, a századforduló kora irodalmáról. Becsülettel igyekeztem itt is helytállni, bár ezt a kutya se jegyezte eddig. B. S gondolom, közben a Hangtárban is megvolt a feladatod. T. Vezér Erzsébet is megkívánta, hogy riportokat készítsek. Ez rendben is van, bár volt közöttünk egy kis konfliktus a Múzeumi Magazinnal kapcsolatban, amit az Iparművészeti Múzeumban szerkesztettek. Egyszer nem volt kedve elmenni, engem kért, hogy helyettesítsem a szerkesztőségi ülésen. Éppen arról volt szó, hogy a lap átalakul, ötleteket kértek, ehhez én bedobtam egy csomót. A régi szerkesztőbizottság megszűnt és alakult egy új szerkesztőbizottság, amelynek én is tagja lettem. Amikor ezt Vezér megtudta, megdühödött, azt mondta, nem azért küldtem magát, hogy ott megfúrjon. 1970-től átvette a Múzeumi Magazint a Múzsák Kiadó, és volt is egy kijelölt szerkesztője, aki azonban az utolsó percben szívbillentyű-zavarok miatt visszamondta a megbízást. Akkor engem előrántottak a kalapból, hogy vállaljam el a lap szerkesztését. így lettem négyórás muzeológus, négyórás propagandista, négyórás szerkesztő, mert csak félmunkára adtak megbízást. Igen ám, de 70 elején behívtak a Hazafias Népfrontba régi rádiósok, hogy vállaljam el a sajtóügyeket, külön szobába tettek, külön telefon, nagy fizetés. Mondtam, nekem már van két állásom, mire azt felelték, hogy elintézzük. Úgyhogy 1970-től három állásom volt egy ideig. B. Szép teljesítmény. T. Ez ment pontosan egy évig. Ha jól emlékszem, 70 decemberében vagy 71 elején tört ki a múzeumban a nagy ribillió, a szegény Tasi-féle Vas Zoltán-ügy. Erről azt hiszem, már mások is beszéltek. A lényeg az, hogy 71. januártól már nem voltam a múzeumban. Nemcsak nekem mondtak fel, hanem minden Vezér Erzsébet- boynak. B. Beszélj kérlek a múzeumban készített riportjaidról. T. Sajnos nem tudom megmondani, hogy melyiket készítettem itt és melyiket korábban. Mert a helyzet az, hogy én elkezdtem 63 őszén az interjúkat a saját magnómmal, és mint egy őrült folytattam, s amikor 68-ban bekerültem a múzeumba, akkor ezeket mind ingyen és bérmentve négyórás fizetésemért behoztam, átjátszottam, vagy egyszerűen leírattam átjátszás nélkül, mert akkor még hangszalagon voltak, tehát nem nagyon lehetett átjátszani. S ez a helyzet az 1971 utániakkal, mert azután is csináltam, azokat is behoztam ide ingyen és bérmentve. 75
