Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„Hol lehet jobb helyük egy nép költőinek?" - Keresztury Dezső: Irodalmunk emlékeinek védelme
zunk már idevágó témákkal - egyebek közt egyes íróink ikonográfiájának feldolgozásával az Akadémia kritikai kiadásainak szabályzata már előírja az író művével kapcsolatos legfontosabb emlékek számbavételét, s egyes intézményeinkben megkezdődtek az idevágó adattárak munkálatai - például az Országos Széchényi Könyvtárban a kéziratkataszteré. Teendő azért persze rendkívül sok van még. Sokkal erőteljesebben kell folytatnunk a meglevő anyag szakszerű számbavételét, az elérhető felkutatását, összegyűjtését, megfelelő raktározását és tudományos feldolgozását. A munka elvégzésére megfelelő szakembereket kell nevelni, különben könnyen lépre mehetünk a kereslettel együtt szaporodó hamis vagy „Isten"-bizony ereklyék vásárlása közben; s méltó utódai tűnhetnek fel annak a kiváló üzletembernek, aki legalább egy tucat tollat adott el drága pénzért, mint olyat, amellyel a trianoni békeszerződést aláírta. A régiség már elnyelte nagy részét annak, ami volt. De itt, szemünk láttára szóródnak szét vagy kallódnak el nemrég meghalt nagy íróink, színészeink, művészeink hagyatékai, mert ha akadna is tán, aki utánuk járna vagy akire az utódok rábíznák, nincs mindig kellő fedezet, hogy megvásárolják, megfelelő raktár, hogy elhelyezzék őket. S mennyi minden megjavítását, vagy helyreállítását is el kell végeznünk, szakszerűen, nem garasoskodva. Nem volna szabad például megtörténnie, hogy az egyetlen Petőfi-dagerrotípia felújítására ne legyen pénz s hogy gyűjtemények anyaga elpusztuljon a rossz raktározási körülmények miatt. III. Irodalomtörténetünk tárgyi emlékeinek második csoportjába azokat sorolnám, amelyeket a kortársak vagy az utódok hívtak létre, vagy amiket nagyjaink életével, munkásságával úgy hoztak kapcsolatba, hogy megőrizzék ezek emlékezetét. A szülő- és lakóházak, a kertek, fák, ligetek tartoznak ide, az arcképek, szobrok, síremlékek, emléktáblák: a család, a barátok, a hívek vagy az egész nemzet tiszteletének megörökítői. Emlékmű persze sokféle van; értékük, jelentőségük a létrehívó cél, szándék és a megteremtő erő szerint változik. Tudjuk, a sírkő ősi értelme kettős; emléket is állít az elköltözöttnek, de kellő súlyt is tesz rá, hogy vissza ne térhessen az utódok életét megzavarni. Aki emléket állít, megtiszteli, de ki is sajátítja tisztelete tárgyát. Balassi Andrásnak, a költő hűtlen gyámjának, élete megkeserítőjének unokáját nem utoljára Balassi Bálint érdeméért emelte grófi rangra III. Ferdinánd. A történelem keserű iróniája nemcsak ebben az egy esetben s nem csupán családi körben mutatkozik meg. Nagykőrös, ahol Arany legboldogtalanabb volt életében, halála után mint a költő városa fürdik dicsőségében. Batsányi hamvainak hazahozatalakor olyan beszéddel tisztelte meg a költőt az ünnepi szónok, amely blasz- fémiának is csak szelíd természettel nevezhető. S ki mindenki állított már emléket Petőfinek e hazában, olyan szoborrá merevítve, amilyenre éppen szüksége volt! Az emlékműveknek nemcsak gondozása, de történetük megírása is kötelessége tehát az igazságot becsülettel kereső utókornak. Irodalmunk ilyenféle emlékeinek száma, ha jól számba vesszük, nem is éppen kicsi. Az ország tele van helyekkel, amelyeket nagy íróink ottlétének emléke fényesíthetne meg, sírkövekkel, szobrokkal, táblákkal, amelyeket az utókor állított s elfelejtett. A történelem itt sem igazságosan s arányosan válogatott. Kisfaludy Sándor sümegi és badacsonyi háza sértetlen maradt. Vörösmarty szülőháza erősen megrongálódott Kápolnásnyéken, utolsó éveinek otthonát pedig már csak Jókai rajzáról s néhány rossz fotográfiáról állíthatjuk helyre, ha lesz rá mód. A Hegedűs-villa ott 29
