Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)

„Irodalom, képzőművészet, színház" - P. Szűcs Júlianna: Pátosz és sikk

Oda ment tehát, ahová erkölcse és ízlése vonzotta.

Más kérdés, hogy Britannia „északfok, titok, idegenség"-et sugárzó tekintete, Dover fehér szikláinak üveghegyen túli ragyogása, a szél korbácsolta hullámok Óperenciás végtelensége ezer módon idézte vissza a harmincas évek magyar intellektueljeinek világát. Angollá nem lett. Csak ő ment legköze- lébb ahhoz az anglomán álomhoz, amely Szerb Antaltól Cs. Szabóig, Halász Gábortól Máraiig egy egész generáció képzeletét tartotta fogva.

Buday Britanniájának pátoszát egyébként nemcsak a V-l és V-2 rakéták becsapódásának személyes átélése és nemcsak a Szegedi Fiatalok körében tapasztalt közösségi élmény izzította. Saját büszkeségét is belemetszette abba a dúcba, amely ráadásul igazi nagy és valóságos szerelmeinek típussá nemesített vonásait sűrítette egyetlen figurába. Végül is se üldöztetés, se éhhalál, se párttagság, se anyagi érdek nem kényszerítette, hogy kimenjen. O egyszerűen csak a jó oldalára akart állni.

Buday és Bárdy között az átkötés, verstani műszóval, az enjambement: a színház világa. Buday ugyan csak egyetlen elhíresült díszletet csinált (1933: Az ember tragédiája), Bárdy pedig rengeteg jelmeztervet. De ez a rengeteg a magyar teátrumba éppúgy alig hatolt el, mintha egyetlenegyet, egy jó nagy botrányt okozót csinált volna. Magánlexikonunk számára ugyan tudnunk kell, hogy a hetvenes-nyolcvanas években sok tucat színház- és tévéprodukció látványtervezője volt Belgiumban és Svájcban, Franciaországban és Németországban. De hiába rendezett 1988-ban Tihanyban terveiből szép kiállítást. A magas ingerküszöbű magyar rivaldán teljesítménye nem hatolt át. Egész személyisége, művészete és stílusa, finomsága és szofisztikáltsága ezer szállal kötötte már akkor is ahhoz az Európai Egyesült Államokhoz, amelynek feltételei nem Maastrichtban vagy Schengenben születtek meg. Sokkal inkább abban a polgári kultúrában, amely mifelénk mindig is légszomjjal küzdött.

Bárdyban nem az az érdekes, hogy Gozzihoz és Hoffmannhoz, hogy Schillerhez és Brechthez, vagy Johann Strausshoz és Ravelhez egyaránt készített színpadi öltözékterveket. Inkább az, hogy ezek a tervek elveszítették eredeti funkciójukat, komolyságukat és alkalmazott szerepüket. Hogy mint kollázsfigurák nem átallották irodalmi összefüggéstől mentesen, rongyból és papírdarabból, csipkemaradékból és virágsziromtörmelékből autonóm képzőművészeti alkotásként, önálló műtárgyként megjelenni.

Apró „babaházakba" rakja Bárdy a figuráit. A keret, azaz a létet meghatározó dimenzió olykor fontosabb, mívesebb, kigondoltabb, mint maga az ürügy. A főhős éppúgy kiszakíttatott a dráma kontextusából, mint a társadalomtól elidegenedett ember. Világba vetett. Ollóval körülszabdalták és enyvvel összeragasztották.

Elegáns, játékos, sikkes ez a produkció. Legrokonszenvesebb tulajdonsága a szabadság. Meg hogy az Irodalom, Képzőművészet és Színház olyan egyenlő szárú háromszöget alkot bennük és általuk, amely fölöslegessé teszi szűk szakmai kritériumok számonkérését.

Népszabadság 1996. január 30.

Bárdy Margit: Szegény Jonatán

156