Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„Ha nem volna, fel kellene találni" - Baraskó Erzsébet: Őszi utazások
halhatatlanságig. „Az apám - büszke, nagyralátó ember - azt hitte, hogy majd követ leszek Párizsban. Az anyám szolgabírót szeretett volna nevelni belőlem. Egy napon aztán megszöktem a háztól. Beálltam hírlapírónak Debrecenbe." Ott sorakozik a felvételek között néhány Nyíregyházán készült kép másolata is; Hunyady és Hart felvétele 1884 körül a nyíregyházi diákról. Szokatlan a folytatás is, ami a látogatóra a múzeum további termeiben vár. A Petőfi Irodalmi Múzeum Krúdy kedvéért szakított a hagyományos formákkal, félretették a vitrineket, s berendezték azt a környezetet, amelyben a legotthonosabban maga Krúdy érezhetné magát. Itt van mindjárt az első terem: egy kiskocsma, az óbudai Aranykéz vendéglő, ahol az író gyakorta tanyázott. Pörköltet szeretnék enni, s hozzá habos sárga sört inni. A paprikáslé piros színét szeretem, és az útszéli fogadósok elmondják ügyesbajos dolgaikat nekem, mert barátságos arcom van." Azután a Vörös rák fogadóban Szindbád szobája következik, mellette begóniás ablak a Tótágas című novellához készült szobával, s Majmunka meghitt szobája, ahová a nyugtalan Szindbád újra és újra, mindig visszatérhetett. Mintha egy szállodában járnánk, majd onnan kilépnénk az utcára, ahol a Margitszigetről való ívlámpák egyikén még a régi székesfővárosi címer látható. Szindbád - a Huszárik- filmből fényképezett részleten - úgy tűnik, szembejön velünk a hosszú sikátor végén. „Nos, hát, mit tagadnám, hogy a legtöbbször regényeimben eleven figurákat írtam meg, akiket persze igyekeztem álruhába öltöztetni, hogy néha maguk sem ismerték fel a kosztümös alakot." Az utolsó terem a pusztulás és a halhatatlanság jelképes ábrázolásának ad helyet. Egy képsorozat a falon - az első világháborút követő évekből; óbudai utcák, ahol az író, gondolataiba elmerülve hazafelé ballag, a 20-as évek nyomorát szemléltető fotók, s mint egy háborús emlékmű: durva, ácsolt szerkezet fából - akár egy leégett ház romjai. Szemben ezzel egy erdőrészlet, mely sárgásbarna avarjával a sóstói őszt idézi a nyíregyházi látogatónak. Jegyespár bolyong a fák között, füstszínű fátyol lebeg utánuk, mint a köd. Egy novella hősei ők, akik már ugyanolyan halhatatlanok, mint aki őket kitalálta... Kelet-Magyarország 1978. december 17. Vasárnapi Melléklet 131
