Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Porkoláb Tibor: „Üldözöttje a hatalomnak” Egy fejezet a Jókai-regényből
Bár a nemzeti enyészet komor díszletei között valóban ragyogó alkalom kínálkozna akár a vértanúságra, akár az önkéntes halál vállalására, a íőhó's mégis kénytelen a személyes életáldozat tragikusan szép gesztusáról lemondani38 És bár így nem tarthat igényt a magasztos halálnak kijáró glóriára, e veszteséget némileg kompenzálhatja az üldözöttség, a bujdosás ethosza. A „Jókai-regény” narrátorai változatos módon próbálják hősük (magyarázatra szoruló) döntését igazolni. Az életben maradás például lehetőséget adhat valamiféle magasztos, nemzeti küldetés teljesítésére: „De nem ismerem el a halált büntetésnek s az életet jutalomnak. Missió mind a kettő. Egyikünknél az az áldozat, hogy meghal, a másikunknál az, hogy élve marad. [...] a holtak és élők áldozata egy czélra szolgált; nagyobb czélra, mint egy emberi boldogság, e nemzet ellenálló erejének megszilárdítására.”39 A Róza iránti felelősségérzet ugyancsak az (önkéntes) halál elkerülésére ösztönöz. Nógrádi László és Szini Gyula nem győzik hangsúlyozni, hogy hősük csak nejére gondolva volt képes életét fentartani, a nemzeti szerencsétlenséggel rázúduló hazafias fájdalmat elviselni, hogy százszor is, ezerszer is visszatér ehhez a gondolathoz: élnie kell Róza miatt.40 Jókai tehát nem a halál elől, hanem Rózához menekül. A menekülésben nagy segítségére van a parasztkocsisnak öltözött Rákóczy János, Kossuth egyik titkára, aki felveszi szekerére egykori politikai ellenfelét. A „végzet”-mechanika (isteni „gondviselésként”) most is hatékonyan működik: „Valóban a gondviselés sajátszerű műve, hogy amint másnap lehorgasztott fejjel megy az utcán, a mellette elhaladó fürcéhes bricska kocsiról rászól a parasztkocsis: - Gyere, ülj fel, Jókai! [...] Jókai megnézi figyelmesen, s Kossuth titkárjára, Rákóczy Jánosra, elkeseredett politikai ellenfelére ösmer benne. De volt is most már politika! A pártoskodást mint egy rossz álmot elhessenté egy dermesztő fuvalom, Világos felől jövő. Veszedelemben egymásra találnak a magyarok.”41 Az álruhás menekülés - egyébként vissza-visszatérő - motívuma mellett figyelmet érdemel a történet rejtett (politikai) üzenete is: a különböző pártállású hazafiak e tragikus pillanatban ellenfelekből egymást segítő barátokká válnak, a nemzeti katasztrófa a nemzeti egység újraképződésének esélyét is megteremti. A menekülőkhöz hamarosan csatlakozik a férjmentő Róza asszony, és együtt utaznak tovább a borsodi Tardona felé. Menekülésük története (melynek izgalmas epizódja az orosz hadakon való átkocsizás vakmerő mutatványa, és amelyben ismét színre lép a nemzeti ügyért harcoló, az üldözött hazafiakat segítő betyár figurája)42 jórészt a romantikus kalandregények kliséiből építkezik. Ennek történetnek a főhőse talán már nem is Jókai, hanem a minden veszéllyel dacoló asszonyideál, Jókainé Laborfalvi Róza: „Mikor minden el volt veszve, az ő szerelme nem veszett el. Utánam hozta. Magával vitt. Megszabadított. Mikor egész Magyarország meg volt már hódítva, még volt egy foltja a hazának, ahová a hatalom el nem jutott soha. O kitalálta azt a zugot és keresztül minden ellen38 Mikszáth megjegyzése: Jókai itt „annyi pátoszt és ci komyát vegyít előadásába, hogy ez a szándéka is csak művészi hangulatcsinálásnak tetszik”. Mikszáth, i. m., I, 175-176. 39 Jókai, 1886,1,7. 40 Nógrádi, i. m„ 25.; Színi, i. m., 110. Ugyanez az Életem legszomorúbb napja c. Jókai-szövegben: „[Kis Ernő] volt az, a ki [...] arra a határozatra bírt, hogy meg ne adjam magamat sem a sorsnak, sem embernek, sem a halálnak, s nem bántam meg, hogy ezt tettem és köszönöm neki a föld porában azt a szót, a mi sorsomon határozott. - Önnek neje is van...” Jókai, 1886, 1, 45. L. még Hegedüsné Jókay Jolán, Jókai és Laborfalvi Róza, Bp., 1926,60. 41 Mikszáth, i. m., I, 176. A látható Isten variánsa: Jókai, 1886,1, 6. 42 L. Jókai, 1972,106.
