Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

T. Erdélyi Ilona: Világos után - a bukás és az újrakezdés reménye

bői az egyetlen, aki a magyarokkal szemben nem volt ellenséges, még az orosz intervenciót is ellenezte. íme a pesti „vitz”, amely a „ministeriumot” mutatja be: „Ostreich ist ein Tinfeld (turián föld) - es liegt am Schwarzenberg - daneben fliesst ein Bach - ober den Bach ist eine Bruck, - da Thun die Leute herunter schaun, - sehen im Wasser Schmerling (bizonyos hal neme) - und laufen mit Kraus (Graus).”68

A kényszerű tétlenség és az elmélkedés ideje

A bujdosó írók közt akkor jelentkeztek különbségek, amikor többen, például Fényes Elek, Hunfalvy Pál, Vörösmarty, Bajza, Vachott Sándor visszatértek Pestre és „feladták magukat”. A korábban vérszomjas Haynau ekkora már némileg megszelídült. Bajzának, amikor jelentkezett nála, lakonikusan csak ennyit mondott - a pesti ügyvéd, Nádor Ferenc tájékoztatása szerint „ich werde thun was möglich ist”. Majd elbocsátotta és „azóta senki se szólt hozzá”, azaz nem háborgatták.69 A helyzet nyomorúságos volt, mint a Pestről jövő hírek jelentették. Vörösmarty vidékre ment „s most szegény ott busái és busul”, „Bajza hízik - de nem fordít. Tán csak pletykából él.”70

Erdélyi János is ment volna, de előtte - bár vágyott már Pestre - még nem látszott a Pestre vezető út. Cselejen nehezen élte meg helyzetét, még azt sem tudta, hogy folytathatja-e az írói pályát: „Mikor az ember ott áll, hogy az én koromban arról kell gondolkoznia: mi legyen belőle: igen keserves állapot. Én író akartam lenni, s becsülettel álltam meg a pályát mindeddig. Életem feladata volt irodalmilag használni szegény hazámnak: s most irodalomról álmodni kábaság. Az a lég, melyből az én lelkem vön táplálatot, el van mérgezve. Ki-ki tudja, mennyire kedvenc tárgy volt előttem a haza és minden, a mi hazai s most idegen vagyok magam is. Sorsom egy az öreg isten sorsával. Miként ő sokat gondol a világra, de érte semmit nem tesz: akképen én hazámat forgatom elmémben, minduntalan, de érte annyit sem teszek, mint ő e világért.”71 Kínozta a tétlenség, a „sajtó csikorgását” szerette volna már hallani, de ő „bűnösebb” volt, még nem mehetett. Hálás volt a falunak és a menedéket adó családnak, 1850 januárjától azonban, miután a tompa fásultság oldódott benne, már kínozta a „mozdulatlanság”, a tétlenség. Ironikusan mutatta be ezt az állapotot: „Kedvteléseim úgy szólván semmi.” „Négy hónapja múlt, mióta vendége vagyok e kis falunak. Független vagyok tökéletesen. Dolgom semmi. Eszem és iszom, élek, mint remete. Boldogságom sivatag. A napok egyformasága unalomig van már. Elképzelem azt a mennyei boldogságot, melyet az írás ígér jótetteinkért, hol még a hasra sem kell gondolni, hanem csak végetlenül élvezni a nagy semmit. Előpitvarában állok a mennyországnak... minden bizonnyal... Érzem már, minő unalmas lehet az öröklét, s borzadok tőle. Nem kívánom, ó isten, hogy szenteid s angyalaid seregébe juttass. Non sum dignus tanto honore.”72

68 EJL, II, 15. Nádor írta 1850 március 28-án, 1. még Berzeviczy, I.

69 EJL, II. 11.

70 EJL, II, 16.

71 ET, 1,123/b- 124/a

72 ET, 1,123/b

78