Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
T. Erdélyi Ilona: Világos után - a bukás és az újrakezdés reménye
lera már megtizedelték.” Kínozta a jövő kilátástalansága, és féltette családját, siratta bujdosása idején meghalt kislányát. Aggódott Laura miatt is, aki maradt a régi „merengő”. A költő tudta, hogy az élet súlyát egyedül kell viselnie. „Kedves Lórikám! - írta 1849 novemberében - reád most sok gond vár. Szívedre kötöm magadéit, gyermekeidért s megnyugtatásomért, hogy helyzetedről komolyan és jóelőre gondoskodjál!”49 Szinte végrendelkezik, számolva az esetleg reá is váró börtönnel: „.. .igen komor hangulatban vagyok, nem akarlak Téged is elkomorítani.”50 Felhívja felesége figyelmét írásaira, töredékeire, a kiadatlanokra is, és arra kéri, hogy azokat „.. .jól bepakolva s nevem rájegyzésével” adja át megbízható embereknek, „...nem szeretném, ha bármi irataim között is tiszteletlen kezek turkálnának...”51 Mintha rossz előérzet bénítaná. Ahhoz hasonló, amit Az emberélete című későbbi versében fogalmazott meg: „Hiába! mennie / Kellett idő előtt, / Kérlelhetetlenül / A sír lehúzta őt.”52 Aggodalmai és rémképei vissza-visszatérnek. Arra kéri Laurát, hogy „.. .nevezd meg egyenként gyermekeidet, mert akit meg nem nevezesz, féltem, mintha hiányzanék.”53 Az Emlékkönyvbe mögött ott komorlanak a levelek prózában megfogalmazott gondjai. Bizonyos, hogy Laurára gondolva, aggódva miatta, még tompította is azokat. Feltűnő az igék, a jelzők, a hangulat párhuzama: „Setét eszmék borítják eszemet / Szívemben istenkáromlás lakik.” A levelekben visszatérnek a „tört szív”-, „őrült lélek”- hez hasonló képek: „...nem mertem rátok gondolni, dúlt arcot és torz alakot láttam, annyira borúsak, setétek voltak környezeteim. A képzelődés, mely az emlékezet erejével visszaidézi a kedves alakokat kifáradt, s olyanná lett, mint egy eltört tükör.”54 Összecseng a versek, a levelek és a megélt napok keserűsége. Rímel egymásra az Előszó két képe és a valóság. A tény: még a legöregebb emberek sem emlékeznek olyan hidegre, mint amilyen abban a két évben volt. Vörösmarty maga is szenvedett tőle 1849 elején: „...igen nagy hidegben jöttünk, alig tudunk a hurutból kitisztulni.”55 A másik valót Gyulai jegyezte fel. Aköltő 1850 legelején: „...már majdnem egészen ősz volt és gyöngélkedő.”56 Erdélyinek egy 1849 szilveszterén írt „elégia”-töredéke magyarázza „naponkénti érzelmeimet”. Ebből idézünk kifejező hasonlatai, egyik sorának már-már bartóki képe okán: „Minek is megyek én, minek társaságba, Hol szólni, mulatni vagy mulattatni kell? Jobb lenne vonulni szent magánosságba, Foglalkodni a szív emlékezésivel, Emlékezésivel, vagy tán gyötrelmivel, Melyek vad zenében rendes rendetlenül, Miként szunyogcsoport nyárnap lementivei Zsibongva járnak az emberfeje körül”57 49 L-B, 439. 50 L-B, 440. 51 L-B, 439. 52 VMÖM, 3. 192. 53 L-B, 438. 54 Uo. 55 L-B, 429. A kemény hidegről 1. még Erdélyi feljegyzését, ET, 1,120/a. 56 Gyulay Pál, Vörösmarty Mihály életrajza, Bp., Franklin, 1879, 299. 57 ET, 1,120/a. _
