Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Francoise Mélonio: A csüggedés ideje. Tocqueville és Proudhon a forradalom után
Ezt az együgyű romantikát Tocqueville, Proudhon vagy Flaubert azonban nem annyira nevetségessége, mint inkább politikai következményei miatt ítéli el. A derék érzelmek rossz politikát eredményeznek. Proudhon fenntartással nézi a kötelező testvériséget: „Én a testvériséget, illetve a társulást általában mindig ellentmondásos vállalásnak tekintettem, ami, hasonlóan a gyönyörhöz, a szerelemhez és sok más dologhoz, a legvonzóbb külső alatt több rosszat, mint jót hordoz... Úgy tűnik nekem, hogy különösképpen abban a társulásban, amelyet a forradalom alapelveként általános érvényű intézményként, eszközeként és célként jelölnek meg, benne rejlik a kizsákmányolás és zsarnokság hátsó gondolata.”16 A centralizálásra törekvő köztársaságpártiak - mint Louis Blanc vagy a nemzeti műhelyek kitalálói - „szenvedélyes szerelmet tápláltak a közös munka iránt, és nem elégedtek meg kevesebbel, mint hogy kultusszá, vallássá emeljék. Bárki, aki elkülönült vagy továbbra is egymagában akart dolgozni, istenkáromlónak számított.”17 1848-ban ez a kötelező testvériség szükségszerűen a parasztok ellenállásába ütközött. Proudhon szerint „a mezei munkában nincs szükség a társas koreográfiára, és a paraszti lélek viszolyog is ettől. A parasztok - ha még emlékszünk rá — tapsoltak az 1848 júniusi megtorlásnak, mert a szabadság megnyilvánulását látták benne a közösségi elvvel (kommunizmussal) szemben.”18 így a forradalmároknak nem marad más, mint mesterséges vajúdással kényszeríteni ki az új társadalom megszületését. Proudhon tehát azt veszi célba, amit majd 1866-ban Jules Ferry a „diktatúra előítéletének” nevez, amelynek alapján a jakobinusok és követőik szükségesnek és jogosnak vélik az erőszak alkalmazását a forradalom győzelme érdekében. „Inkább pusztuljon az emberiség, mint az elvek! Ez az utópisták jelszava, akárcsak a fanatikusoké, minden korban. Ilyen módon értelmezve a szocializmus vallássá vált.”19 Tocqueville 1848. szeptember 12-én a képviselőházban „a szolgaság új formájának” nevezi ezt. Mondhatnánk erre, hogy Proudhon és Tocqueville túloznak. Amit elemeznek, az a szocializmusnak olyan potenciális lehetősége, amelynek számára a körülmények nem tették lehetővé, hogy megnyilvánuljon. Ha 1848-ban a szocialisták vétkesek abban, hogy szolgaságba döntötték az országot, ez az általuk keltett rettegés miatt történt, amely felébresztette a reakciót. Ugyanakkor meg kell magyarázni a közhangulat hullámzását, amely előbb a forradalmárokat élteti, majd Louis Napóleon Bonapartét ünnepli. És meg kell magyarázni azt is, miként jut el egy elveiben liberális forradalom hamarosan odáig, hogy gyakorlatát a tekintélyelv és az államrezon irányítsa. Ahhoz, hogy végiggondolják a forradalmat és annak bukását, az íróknak vissza kellett nyúlniuk a múltba. Ezzel magyarázható a történetírás erőteljes fellendülése 1850 után, ami nem más, mint a forradalom bukásáról folytatott komor elmélkedés gyümölcse. 16 Proudhon, L'idée générale..., i. m., 158. 17 Proudhon, Manuel du spéculateur (A spekuláló kézikönyve) 3. kiadás = Idézve uo., 41. 18 Proudhon, L’idée générale..., i. m., 175. 19 Uo., 159. 58
