Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Francoise Mélonio: A csüggedés ideje. Tocqueville és Proudhon a forradalom után

gálaruhává válik. A karneválhoz hasonlóan a forradalom is a bolondok ünnepe.14 Ráadásul a karneválhoz hasonlóan a forradalmat is kiábrándult másnap követi. Az egyenjogúság iránti fékezhetetlen vágyból születik, de ahhoz, hogy fennmaradjon, intézményekre, hatalomra van szüksége. Ám az esemény hirtelensége nem ad időt új politikai tudomány, új gazdaság kidol­gozására. A forradalom tehát legalább részben arra ítéltetett, hogy visszahoz­za a régi rendet és megcsalja a reményeket, amelyeket felkeltett. A for­radalomról gondolkodni tehát annyi, mint egyszerre felismerni felfoghatatlan hirtelenségét, sajátosan karneváli örömünnep jellegét, valamint azt az utat, amely a karneváltól a rend visszatéréséig, a kiábrándulásig, esetleg a szol­gaságig vezet. A forradalom - egy csőd anatómiája Az 1848-as forradalom mindenekelőtt a testvériség kirobbanó ünnepe kívánt lenni. Hasonlóan a legtöbb forradalomhoz - de mindegyiknél jobban -, „romantikus” esemény. Flaubert Louise Colet-hez intézett 1853. július 2-i levelében egyszerre ítéli el „a haladás legényeit” - azokat, akik „az irodalomban a Lamartine-i költészet, a politikában pedig az ideiglenes kormány emberei” -, e frázisokat ontó, tetszelgő és holdkóros illúziókergetőket. Valamennyien egyek a testvéri egyesülés érzel­gősségében, valamennyien az egységet akarják. Esztétikum és politikum itt elválaszthatatlanok. Tocqueville már 1840-ben rámutatott, hogy demokratikus idők­ben minden egyént megkísért a panteizmus, vagyis az a lehetőség, hogy a közössé­gen keresztül önmagát felmagasztosítsa. A romantikus történészek a tömeg szerepét hangsúlyozzák, miközben kisebbítik az egyes ember szerepét a történelemben. A költők, miként Lamartine a Jocelyn c. versében, az emberiséget dicsőítik. 1848 poli­tikai realitást ad ennek a romantikus költők, drámaírók és regényírók által megálmo­dott képzeletbeli közösségnek, amelyben egyébként kiváltságos helyet kapnak az írók: Lamartine vezeti az ideiglenes kormányt, George Sand szerkeszti a köztársaság közlönyét, Victor Hugo, Eugene Sue pedig képviselőként működnek. 1848 tehát kiteljesíti azt a nevelést, amit az irodalmi „érzelmek iskolája” nyújtott. A forradalom elmúltával a kortársak elfelejtik 1848 1789-hez hasonló őszinte hevületét, s abból csak a naiv szentimentalizmusra emlékeznek. így tesz Tocqueville, amikor kineveti a háztulajdonosokat, akik hazafiúi lelkesedésből nem szedik be a lakbéreket a lakókkal való testvéri egyesülés nevében. így tesz Proudhon, amikor George Sand- on gúnyolódik, aki himnuszt dalol a proletárokhoz, a gazdag polgárokhoz pedig fel­hívást intéz, hogy adják be ezüstjeiket a közösségi javakba - „soha nem hittük volna, ha nincs a februári forradalom, hogy lehetséges ilyen mértékű butaság a francia közönség körében. Az ember azt mondaná, ez Panurge világa”.15 14 „Én mindig is úgy gondoltam, hogy a forradalmakban, és különösen a demokratikus forradalmakban a bolondok - nem azok, akikre ezt képletesen mondják, hanem a valódiak - mindig is igen jelentős politikai szerepet játszottak.” L. Tocqueville, Souvenirs, i. m., 139. 15 Proudhon, Les confessions..., i. m., 130. 57

Next

/
Oldalképek
Tartalom